• Fotó: Erdély Bálint Előd
– Gyerekkorunkban mindenki a nyakában hordta a lakáskulcsot, ha elment otthonról. Te is?
– Hát persze. Én is blokker vagyok.
– De gondolom, neked mégiscsak szorosabb, különlegesebb a kapcsolatod a kulcsokkal, hiszen édesapád kulcsmásolóként dolgozott már akkor, amikor te gyerek voltál.
– Vannak nagyon szép gyermekkori emlékeim. Édesapám metrológusként dolgozott a Tehnoutilaj-nál (korábbi székelyudvarhelyi gépgyár – szerk. megj.). A forradalom után egy magyarországi családi barátunk, azt mondta: „Csaba, neked jó kezed van, gyere el hozzánk, van egy ember, aki kulcsot másol, s szerintem te is meg tudnád csinálni Udvarhelyen.” Akkor a kulcsmásoló nálunk még ismeretlen fogalom volt. Volt satu meg reszelő, s az ügyesebbje másolt így kulcsokat, de ennyi. Édesapám felkereste az említett férfit, aki megmutatta három-négy perc alatt a gépet, azt, hogy milyen elven működik, majd gyorsan letakarta, nehogy ellopja a mesterséget. Akkoriban ugye így mentek a dolgok. De édesapám jó szakember volt, s délutánonként munka után élkészítette a gépet, az első kulcsmásoló gépét. Kísérletezett, gyakorolt, és egyre magabiztosabb lett. '90-ben kiváltottuk a működési engedélyünket, s a tömbház melletti garázsban másolta a kulcsokat.
– Gyerekként ti meg ott sertepertéltek mellette?
– Igen, mindent megengedett nekünk. Én ebbe nőttem bele.
Ott voltunk, kíváncsiskodtunk, s édesapám nagyon szívesen megmutatta, hogy kell csinálni. De nem „nyomta le a torkunkon”.
– Vagyis nem várta el a lányaitól, hogy átvegyék a szakmát?
– Sosem erőltette, de végül csak ott kötöttünk ki, én is, a húgom is.
– Kanyargós volt számodra az út?
– Eléggé… Én a középiskolában könyvelést tanultam, de már akkor tudtam, nem a könyvelés az én szakmám. A szüleim akkor azt mondták: vagy tanulsz tovább, vagy valamit dolgozni kell. Így lett '97-ben egy kis kulcsmásolóm a Bethlen utcában, tizennyolc évesen. Egy kis munkapont volt, amit én vezettem, de közben délutánonként kijártam egy posztliceális képzést, ahol belsőépítészetet tanultam. Később mégis úgy döntöttem, mennék egyetemre, s akkor elvégeztem a filozófia szakot a PKE-n, és a Babeș-Bolyai-n szereztem oklevelet.
– A filozófiát? Az mégiscsak egy annyira elvont szak…
– Ott még volt felvételi, s nem az érettségi átlagot számolták. Ezért is választottam a filozófiát. Csak hát miután lediplomáztam, rájöttem, hogy hiába a titula, ha nincsen picula – ahogy nagymamám mondta, nyugodjék békében.
– Vagyis nem találtál munkát?
– Én nem is tudom. Tanítani nem akartam, a belsőépítészet csak egy posztliceális képzés volt… nem tudtam, mit csináljak.
A szüleim sosem voltak a tanulás ellen, azt mondták: Nem gond, ha tanulni akarsz, mert az a tiéd, azzal több leszel, a tanulás a legjobb befektetés.
Úgyhogy mentem…
• Fotó: Erdély Bálint Előd
– Végül mégis a családi vállalkozásnál maradtál.
– Voltak azért máshol is próbálkozásaim, dolgoztam például egy gyógyászati segédeszközöket forgalmazó és gyártó cégnél, de pár hónapot a G.Pontban is (korábbi kultúrkocsma Székelyudvarhelyen – szerk. megj.). Időközben család, gyerek lett, és miután letelt a gyermeknevelési szabadság, jött egy ötlet, hogy a város másik végébe is csináljunk egy kulcsmásolót, így a szülési szabadság után oda mentem dolgozni.
– És ez teljesen természetes volt neked?
– Azért nem volt olyan egyszerű, mint egy csúszdán lecsúszni. Sokat gondolkodtam. Az volt bennem, hogy valamiből meg kell élni, és a kulcsmásoláshoz legalább valamennyire értek. A húgom például sokkal ügyesebb, ő meg tud javítani zárakat is. Ha családon belül kellene felosztanom, akkor édesapám meg a húgom, aki csinálni tudja, anyukám meg én pedig eladni. Én csak egy része vagyok ennek a kulcsmásoló brigádnak, egy szeletkéje, ez egy családi vállalkozás, ahonnan lementem a város másik felébe, ezelőtt 15 évvel.
– 15 éve van már saját munkapontod?
– Igen, hamarosan 15, és eközben közösségi találkozóhely lett az én kis munkahelyem. Ismerősök otthagynak nálam megőrzésre ezt-azt, átveszek csomagokat.
Gyűjtőpontként is számíthatnak rám, például az Udvarhelyszéki Anyák közössége egy perinatális emlékhelyre gyűjt, hozzám be lehet adni a felajánlásokat. Ha bababörze van, akkor ott hagyhatják nálam a regisztrációs összeget, vagy tombolát, és én nyilvántartom.
A lányom is odajön iskola után. Szóval, ilyen hely az én kulcsmásolóm. Azt kihagytam az előbb, hogy a lányom születése után elvégeztem egy lelki gondozói mesterképzést is a Kalot Egyesületnél, úgyhogy ezt nagyon jól hasznosítom a kulcsmásolónál, amikor hihetetlen történetek találnak meg. Anélkül, hogy kérdezném, gyakran megosztanak velem nagyon személyes dolgokat az emberek, és én kitüntetve érzem magam, hogy bíznak bennem.
– Például?
– Például a múltkor jött egy nő, és hozott egy nagyon régi kulcsot. Mondtam neki, valószínűleg nagyon kopott lehet a zár, úgyhogy ha bármi gond lesz a kulccsal, hozza vissza, mert garanciát vállalok rá. Mondta, nem tudja, hogy hozza vissza, mert Ausztriában él, és az anyukája nagyon beteg, hozzá jött most haza, de nem járt itthon 15 éve, román személyije sincs, pedig valószínűleg el kell adnia a lakást is nemsokára, mert az édesanyja nem fogja túlélni a betegséget… Ezt megosztotta velem, közben én be is programáltattam őt, hogy elkészíthesse a személyijét. Amikor pár nap múlva visszajött, akkor is kiöntötte nekem a lelkét, de én nagyon kíváncsi voltam, s rá is kérdeztem: De a kulcs, az jó lett? (nevet) Jó volt.
– Látod az eredeti és a másolt kulcsok között a különbséget?
– Igen. Azt lehet látni bizonyos szögekből. A kulcsmásoló szeme azt már látja.
– Mitől lesz valaki jó kulcsmásoló?
– A kulcsmásolás nagyon nagy odafigyelést, precizitást igényel. Talán az a legnagyobb kihívás, hogy megtaláld a megfelelő nyerskulcsot, amit éppen használni kell, mert a nyerskulcsból is van ezerféle. Ha kiválasztod, és pontosan berakod a gépbe, az viszonylag jól végzi a munkáját. Egyre több új típusú zárat dobnak piacra, s a nyerskulcs-ipar nem igazán tud naprakész lenni.
Aztán ott van a zárjavítás is, ami nagyon nagy türelmet követel. Nekem az nincs. Édesapámnak meg a húgomnak van.
Ha hatodjára is kipattant az a kis rugó, ők visszateszik hetedjére is. Autózárakat raknak össze… Hihetetlen türelmük van.
– A kulcsmásolás ezzel szemben nem igényel akkora összpontosítást, türelmet?
– Most már nagyon precíz gépek vannak, de én például bizonyos kulcsokat most is azzal a géppel másolok, amit édesapám készített. Most is működnek, és teljesen precízek.
– Vannak olyan kulcsok, amelyeket jobb a régi géppel másolni?
– Többfajta kulcs van, amihez különböző gépek kellenek. A vasajtók kulcsához egyfajta gép kell, a Yale-kulcsokat egy másik fajta géppel másoljuk, a kapukulcsokat egy harmadik fajával, Fordot egy speciális géppel, ha chipes kulcs kell, akkor az megint egy másik, különleges gépet igényel. Tehát sok-sok gépre van szükség.
– Szereted ezt a munkát?
– Szeretem, magaménak érzem. Főleg, ha párosul a beszélgetésekkel, találkozásokkal. Szinte sosem vagyok egyedül. Az emberek – ismerősök, idegenek – jönnek, megisznak egy kávét, kicsit beszélgetünk. És én ezt szeretem.
• Fotó: Erdély Bálint Előd
– Kulcsmásolásra ma még van igény?
– Van, de érezzük azt, hogy már nem akarják megjavítani az emberek a dolgokat, inkább lecserélik. Nem nagy dolog, bemész egy barkácsboltba, és tizenötféle zárat tudsz vásárolni. Minek a kulccsal bajlódni? Sokan gondolkoznak így. Sajnos egy-egy kínai zár olcsóbb, mintha három kulcsot másoltatnál. Persze vannak jó zárak is, a biciklizár vagy a sífelszerelésekhez való zár, ott az ár azért el tud szállni a csillagos égig.
– Vittek hozzád különleges kulcsot?
– Nem velem, édesapámmal történt meg, hogy ment hozzá egy ember egy nagyon különleges kulccsal, hogy le tudja-e másolni, mert neki úgy adták el, hogy nem lehet lemásolni. Nézte édesapám, s mondta, hogy tényleg nincs ilyen nyerskulcsa, de ha ráér, megpróbál köszörülni valamit egy hasonlóból. És megoldotta.
Nagyon elcsodálkozott a kliens, s nemsokára hívták is édesapámat egy gyárból, hogy azt a kulcsot nem lehet lemásolni, ők így adják el ezeket a zárakat. Erre azt mondja édesapám: Hát… nekem sikerült.
Egyébként külföldön, például Németországban sokkal drágábbak a kulcsok, és nagyon körülményes a kulcsmásolás. Nem úgy van, hogy bemész egy kulcsmásolóhoz, és kéred, hogy másolják le. Kell vinni tulajdonjogi papírt s miegymást. Szerződések vannak a zárat gyártók és a kulcsmásolók között.
– Kulcsmásolók vannak még mifelénk, de kevés közöttük a nő. Nem szoktak erre rácsodálkozni?
– Ó, dehogynem. A főnök nincs itten? Apukád esetleg itthon van? És nem csak akkor volt ez kérdés, amikor leány voltam, még most is előfordul. Van, amikor nagyon könnyedén tudok lapozni, és van, amikor nem. De most már könnyedébben átlendülök ezen.
– Volt olyan kulcs, ami kifogott rajtad?
– Persze, van, ilyenkor megkérem a klienst, menjen fel apuhoz, neki nagyobb a szakértelme, igyekszünk mindent megoldani, így is van, amikor kifog rajtunk. Az legjobb, ha eredeti kulcsról másolunk. Ha egy negyedik másolatról másolunk, sokkal-sokkal több a hibalehetőség.
– Sokan járnak kulcsot másolni ma is?
– Azt kell mondjam, szezonális. Amikor kezdődik az iskola, akkor az elsősöknek, nagymamának, szomszédnak, besegítő néninek másoltatnak kulcsot, vagy jönnek a bentlakók, az albérletben lakó diákok. Ezt határozottan érezni lehet. Aztán még nyár elején van egy kis felívelés, amikor mondjuk a szomszédasszonynak, sógornőnek adnak egy kulcsot, mert meg kell locsolni a virágokat, jön a gázas, órát olvasni, meg kell etetni a macskát, stb.
– Több kulcsmásolónál láttam, hogy gravírozással is foglalkoznak. Te is?
– Én nem, de a testvérem igen. Ő gravíroz is. Én abban segítek, hogy átveszem a megrendelést. Gyakran már tőlem kérnek ötletet a kliensek, hogy mit írjanak egy-egy ajándéktárgyra, merthogy a múltkor is olyan jót mondtam.
Kisvárosban élünk, azért még nagyon megvan az emberek között a kapcsolat.
Sokan összekötik a gravírozást is velem, holott a tesóm csinálja. Én csak kitalálom, felveszem a rendelést, és másnap odaadom.
– Ha mindent félretehetnél, és nem kellene semmit számításba venni, mivel foglalkoznál igazán?
– Erre még nem tudom a választ. Szeretem, amit csinálok. Úgy gondolom, ebben a csapatban – ha szakmai szempontból nézzük – én és édesanyám vagyunk a gyengébb láncszemek, bár nekünk is megvan az előnyünk, a helyünk. Érdekes, mert bár tagja vagyok a Női vállalkozók Erdélyben Facebook csoportnak, és el is szoktam menni a konferenciájukra, mégsem érzem magam vállalkozónak. Tulajdonképpen a szüleim voltak vállalkozó szelleműek, mert a rendszerváltás után nagyobb dolognak számított vállalkozást indítani, mint most. És mindezt munkahely mellett, délután csinálgatták, próbálgatták. Én csak megörököltem.
• Fotó: Bálint Péter Mónika archívuma
– Ám mindig volt valami, ami stabilan ott volt számodra háttérként, amihez vissza tudtál térni.
– Igen, ez nekem nagyon fontos, és szerintem nagyon jó csapatot alkotunk. Minden évben készítünk egy fényképet is, mi, a kulcsmásoló család. De képzeld, vannak országos konferenciák is, a kulcsmásolók országos konferenciája.
– Valóban?
– Persze, a gyergyói kulcsmásolóval például határozottan baráti a kapcsolatom, vagy anyuéknak a szebeni kulcsmásolóval, aki szintén a forradalom után kezdte, és ő nyerskulcsot is gyártott.
– Lesz, akinek továbbadni ezt a szakmát?
– A nagyfiam már 16 éves, és ő keresi az alkalmat, amikor a nagyapjával ketten tudnak lenni. Mi egy jól működő család vagyunk, és a fiam is érzi ennek a feelingjét. Jó benne lenni, és mellékesen egy szakmát is továbbadunk, de sosem erőltetjük. Ő már kérte is, hogy nyári vakációban mehessen a nagyapjához inasnak. És ennek a nagyapja nagyon örül.
korábban írtuk
Talán ennyi az élet: apró örömök füzére
Szinte láthatatlanul szemerkél a májusi eső, méretes csiga cipeli az udvar egyik végéből a másikba a házát. Az albérlet ablakából gyermeki kíváncsisággal figyeljük, ahogy gurulnak az esőcseppek az almafa bingyóiról.
