Egy tordátfalvi gyümölcsész mondta egyszer, aki gyümölcsfát ültet, megismeri a kétkezi munka örömét, megtanulja a türelmet, az áldásvárást, majd évek múlva, ráadásként élvezheti a gyümölcsöt is. Valami hasonlót érzek a veteményezéssel is.
Egy hónapnyi „nyomásgyakorlás” után jött a kapás. Nagy gond ez ma falun, már Székelyföldön is: hiába fizetnél kapálásért, kaszálásért, alig találni rá embert. Elmentek a falusiak városra dolgozni. Este érnek haza, hétvégén meg örülnek, ha a saját földjeiket meg tudják dolgozni, nemhogy jöttment városiak kertjét szántsák, kapálják, kaszálják.
Miért jött el mégis? – kérdem a kapást. Ne haragudjon, hogy ennyit hívogattam, de szinte lehetetlen embert találni – szabadkozom a falubélinek, aki megszánt.
Nekem is van négy lányom, de fiam egy sincs – magyarázza, s apai együttérzés csillan deres haja alatt, a szemében. De látod, hogy hoztam a gépet? Letakarva, itt hátul, hogy a faluban ne lássák. Mert ha meglátják, hogy kapálni indulok, mindenki kéri, kapáld meg az enyémet is – teszi székely csalafintasággal hozzá. Itt is változik a világ, de
– nyugtázom derűvel, a veteményezésre előkészített, gyönyörű parcellát szemlélve.
⁎⁎⁎
A lányom egy pokrócon ül, füvet szed és kóstol, nézi, hogy húzza a sorokat az anyja. Karózzuk a paradicsomokat, a nagyanyja futóbabot szór mellettem. A metélőhagyma-bokrok ontják a lila virágot, a tárkony, a zsálya, a zöldborsó s a menták láthatóan szeretik a napsütötte kertem. Hátamon a tizenegy kilós gügyögővel margarétát szedünk és harangvirágot, együtt locsoljuk a frissen ültetett palánták sorát. Dufla kezecskéiben húsz percen át tanulmányoz egy gyomnövényt, mélyrehatóan vizsgálja, milyen, hogyan s miért. Aztán egy apró pillangó száll rá. Lenyűgözve fogja meg a fényesen kéklő, verdeső szárnyát. Erről kellene szóljon a gyerekkor és a mi életünk is – merengek felette. Gyermekkel könnyebb a jelenben lenni – állapítom meg a kerti munka közben – bár az ember agya csak szökdös az idősíkok között, ha nem a múlt fájdalmaiban tapicskol, akkor a jövőben vájkál:
⁎⁎⁎
Első pancsolás a kertben, első cseresznyeevés és első babacsintasütés – egy éve még a szót sem ismertem –, örömteli kalandfoszlányok hárman, a tizenegy hónapossal s a „szőrös testvérrel”. Vaú, kuty, szép, hápci – ismételgeti kedvenc szavait a „nagylány”. Talán ennyi az élet: apró örömök füzére. A cseperedő paradicsomkezdemények csodája, az egekbe törő zöldhagymák illata, a rendszeres kertterápia mint háromgenerációs program, a buján teret hódító bogyós bokrok, ahová az őzek előszeretettel járnak, az örökölt almafák, a batul, a pónyik, amelyek éltes koruk ellenére, ma is lédús gyümölcstől rogyadoznak.
A boldogfalvi szelídgesztenyefa, amit áprilisban ültettünk, nem maradt meg, ahogyan a Szejkefürdőről kapott Ugron-tölgy sem akar erőre kapni. A korábbi években ültetett hat-nyolc Cekend-tetői nyírből csupán egyetlen zöldell. Törékeny, vékony fácska, talán harminc levéllel. Ám ha megmarad, el tudom mondani majd a gyermekemnek, hogy az édesapja ültette. Gyenge kapaszkodó, de mégiscsak fogódzó lehet a gyökerei felé a lányomnak.
Folyt. köv. hamarosan.
A szerző műve a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának támogatásával jött létre.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: A földben való matatásban megélem a teremtő erőt
Kitárom a nyári konyha ajtaját, hadd kukucskáljanak be a májusi napsugarak. A lekvárfőzés előkészületeivel foglalatoskodom. Az üvegek készen állnak, az epret pucolom. Egyszer csak azt kérdezi a lányom: anya, te mit vársz a legjobban?
