Akinek van gyermeke, tudja: egy újszülött a teljes – de tényleg teljes – életet felforgatja. Semmi, de semmi nem marad ugyanaz. Főképp nem az anya. Akinek meg nincsen, csak legyint értetlenül az efféle okosságra. Tavaly ilyenkor még magam is laza szkeptikus voltam.
Nulla tapasztalattal, mákszemnyi gyakorlatiassággal. De a Teremtő bölcsességében bízva. Hogy mennyire kellett ehhez kilépni a komfortzónámból? Hiper-ultra-maximálisan. És még annál is jobban. Mindent levetkőztem, minden újra alakulóban. Talán elég, ha csak annyit mondok, olyan munkákat is elvállalok a gyermekem születése óta, – én, aki mindeddig a munkámmal azonosítottam önmagam – amelyekre csuklóból legyintettem korábban: nem, nem, soha. Leküzdöm a lustaságom, büszkeségem, félelmeim és kényelmességem, vállalom, mert jelen pillanatban ez a biztonságunk záloga. Most csak munkaként tekintek a munkára. Elsorvadt a kifogások sora. A szüléssel is így voltam: az első vérvételnél még zokogtam, soha nem vettek vért tőlem korábban, s valami gyermekkori emlék elültette a rettegést az agyamba. Császármetszés után? Napokon át csepegtetőn, méhösszehúzón, fájdalomcsillapítón éltem, ma már fel sem szisszenek, ha egy asszisztensnő nehezen találja a vénámat.
a véreredményei alapján esélyes, hogy nagyon csúnya genetikai betegsége van. Olyan, amiről korábban sosem hallottam, de száz éve még nem érték meg a felnőttkort az ezzel a bajjal sújtottak. Hetekig vártuk a megismételt vérteszt eredményét Kolozsvárról, eleinte kétségbeestem, később imádkoztam. Nagyon szeret engem az Isten: nem tette rám még ezt a terhet is plusznak.
Minden egyéb pitiáner mellette, pedig nem kevés a nehézség, a stressz, a megoldandó probléma. Az élet egy újszülöttel az építkezés heteire emlékeztet annyiban, hogy anyaként is azonnal kell megoldani egyre újabb és újabb, felmerülő dolgokat. Mint amikor a mesterek napi négyszer hol egy „békáért”, hol egy kiló szegért, hol öt kupás cserépért szalajtottak a városba.
Teher alatt nő a pálma – tudták már a régiek is, csak nem ismerték a komfortzóna fogalmat. Mint ahogy a komfort sem volt ismerős Erdélyben, sokaknak. Egy-egy fáradt estén, miután szétcincált a munka, úgy érzem, hamarosan pálma-nagykereskedő leszek, ha tényleg a teher a komposztja. Fejlődni „nagyon fáj” – üvölteném József Attilával. De ebből a fájdalomból tudható, hogy épp zajlik a fejlődés folyamata. Gépiesen elvégzem, eljárom, orvoslom, ám a lelkem messze van.
Csak a gyermekemmel töltött órák adnak enyhülést az állandóan sistergő agyamnak. Épp annyi örömöt mindig, ami a következő nehézségig megtart. A lassan három éve megkezdett otthonteremtés jelenleg olyan messzeségben, mint Toronto Korondtól – székelyül szólva. Tizenegy hónapja egy szöget sem tettem jobbról balra. Nincsen kapacitás álmot építeni, amikor a felszínen maradás a tét a fuldoklónak.
Tényleg azzal fogjuk tölteni az életünk, hogy örömök helyett (vélt) anyagi biztonságot kergetünk? – tettük fel a kérdést egymásnak egy baráttal. Orvos legyen, mérnök vagy ügyvéd a gyermekem – mondja csak félig viccesen, és hiszi is, hogy könnyebb lesz egy jól fizető szakmától a sorsa. Én még nem égtem ki annyira, hogy hitemet feladjam: a művészetek, az alkotás, a (semmiből) teremtés ad az életnek tartalmat.
Mindaddig, amíg nem adod fel az álmod, nyerésben vagy. Csak akkor veszítesz, ha feladtad – emlékeztetem önmagam újra és újra. Kettő helyett kell keresnem, de még inkább szeretnem. Bár az utóbbival (hátha) nem lesz probléma.
Egyetlen tél sem tart örökké, s a tavasz sem marad el soha – mantrázom magamnak.
Folyt. köv. hamarosan.
A szerző műve a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának támogatásával jött létre.
Nyolcadikos volt, amikor sétált a Szamos partján, és megfigyelt egy kis szigetet a víz közepén, elhanyagolva, szeméttel tele, kacsák úszkáltak körülötte. Nagy-László Kinga változtatni szeretett volna a tájon, szebbé tenni azt. Ma már ez a munkája.korábban írtuk
Nagy-László Kinga tájépítész: Egy új kert kialakítása olyan, mint egy ajándék kicsomagolása
