A mesébe illő házikót 2021 tavaszán szedtük szét és szállítottuk el a Székelyudvarhelyhez közeli faluba, a nyár folyamán sikerült felállítani a Túlvíznek nevezett, apai nagyapámtól örökölt kertbe. Egy hétig számoztuk, bontottuk a gerendákat, és újabb egy hétig raktuk össze. A költséghatékonyság jegyében a ház tetejére néhai iskolám, a Római Katolikus Főgimnázium bontott cserepei kerültek, az ácsmunkára a Szentegyházi Gyermekfilharmónia csűrösszerakásban jártas, tizenéves tagjai jelentkeztek: délután ötig izzadtak a tetőn, majd onnan indultak koncertezni a „Székelyföld kulturális nagyköveteiként” ismert gyermekegyüttessel. Kalandos nyár volt, a Gondviselés érezhető segítségével.
Anyagi fedezet nélkül, egyedül, nőként, újságírói fizetésből ugyanis nem kis bátorság – vagy inkább vakmerőség – belevágni egy építkezésbe.
De valahogy mégis áll a gerendaház Székelyföld legszebb kőalapján, kalákában lett befedve. Tolongtak a városi barátok, hogy a közösségi munkára ők is jöhessenek. A házat ugyan megmentettük az enyészettől az újraépítéssel, ám az otthonteremtésnek közel sincs vége. A neheze a következő évek terve. Az ajtók-ablakok, a padolás és vakolás, a szigetelés, a belső építészet és a bútorok restaurálása még mind a jövő zenéje.
Szokták mondani, nem éltünk hiába, ha ültettünk egy fát, építettünk házat, írtunk egy könyvet. Negyven évem alatt több tíz lucfenyőt ültettem a Madarasi Hargita kies oldalaira, az ősöktől örökölt kertembe nyírfát, diót, fekete ribizlit, málnát és orgonákat tettem.
A házépítés – ha lassan, mókus módszerrel is, de – folyamatban van, tehát – székelyül szólva – „íródni kell” egy könyvnek...
Öblös hangú vállalkozó nézi a kertem, alkudozunk a területrendezésre. A Döbrögi-szerű székely férfi és a cseppet sem gyakorlatias, városi nő. Enyhe flört mögé próbálom rejteni a félelmem. A lánya parasztházát mutatja a telefonján, nemrég építette. Kár, hogy nekem nincs egy ilyen apám – mondom. Sőt, egyáltalán nincsen apám – fokozom, a sajnálatára játszva. Hátha sikerülne megegyeznünk egy barátibb árban. Ne óradíjat mondjon a gépekre – kérem szelíden –, fogalmam sincs, hány napra vagy hétre való a munka. Baritonját még inkább megemeli, na, ide figyelj, kicsi leány, megismétlem:
egy gép ezer lej, két gép kétezer. Kell vagy nem kell? Vagy menjenek a gépek reggel máshova?
Kellett, hogyne kellett volna. Így indult a találkozásom az építkezéssel.
Három példányban kinyomtatva viszem a terveket az első nap: hol lesz a ház, hol az út, hol kell elsimítani a földet. Azzal hagyom is őket, irány a város, hajtani kell a profitot, ha már építkezésbe kezdtem. Két óra múlva visszanézek. Mindenfelé dömperek, kotrók és baszkulántok, no meg férfiak. A háztervek szanaszét a földön, a kert minden sarkában. Bár egy követ tegyenek rá – kérem a csapatvezetőt – ha már nem nézik a terveket, legalább a szél ne fújja. Az útnak egyébként a terv szerint nem ott kell lennie. Aztot ugyan fújhassa!
Sz@rt se ér a terv, kisasszony – mondja közvetlen stílusában – ez a tervező csak papíron látott házat.
Döcögősen indult az együttműködésünk a kőműves csapattal. Utóbb kiderült, rendkívül motivált, igényes munkát végző huszonévesek. Gyakran székely-székely tolmácsot (férfit) vittem magammal, máskor telefonos segítséget kértem. Holnapra kéne egy béka – kérték egy napon, s én, mint aki érti, bólogattam. Döngölőgép! Ahogy azt utóbb a tolmácsomtól megtudtam. A bolhákkal mi legyen? Kérdezte a másik csapat később, és elképzelni sem tudtam, mi lehet a bolha. (A tapasztás fennmaradását segítő, aprócska faékek a gerendákba szúrva.) Miből lesz a ház alapja? Kőből, vágtam rá azonnal. Ők olyat még sose raktak. Jobb lenne betonból – győzködtek bőszen, kőművesnek a beton az Isten, mint utóbb felfogtam. Két kocsi természetes követ öntöttünk le néhány nap múlva. Olcsón találtuk a szelterszi bányában.
Hát ha maga ebből akar alapot, még szeptemberben is itt rakosgatjuk egymásra – mondták áprilisban.
Szó szót követett, s kő követ – két hét alatt elkészült Székelyföld legszebb kőalapja…
Az ősöktől örökölt életekbe (bennvalókba) élet is kell azonban. Tenni-, és teremteni akaró ember… Nem tudhatom, hogy miként és pontosan mikorra alakul otthonná (vagy valami mássá?) a 160 éves székely parasztház, de az biztos, hogy rengeteget fog tanítani mindarról, amit az életről tudni érdemes.
Huszonévesen azt mondtam, negyvenéves koromra házam lesz. Tavasszal töltöttem a negyvenet, az álmokból lett házikó már áll a napsütötte domboldalban. Még ha egyelőre a szél át is fúj rajta…
Folyt. köv. hamarosan.
A szerző műve a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának támogatásával jött létre.
korábban írtuk
A szív, a kéz, a fej otthona – Zillmann Zsuzsánál jártunk
Amikor egy család otthonépítésbe kezd, nagy fába vágja a fejszéjét. S ha ezt egy egyedülálló anya teszi, két gyerekkel, talán elvetemült vállalkozásnak is tűnhet. Zillmann Zsuzsa azonban kissé elvetemült, a Nőileg weboldalán olvashattuk a házépítés körüli mizériáit az elmúlt időszakban. Most pedig bekopogtunk hozzá, hogy megnézzük, mi sült ki belőle. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. októberi lapszámában jelent meg.)
