Nem sok kétszintes ingatlan kínálja magát errefelé, noha a környéken azért akadnak még szebb időket látott polgári lakások. Takács Jancsi lakásának éke a belső függőfolyosó és a díszes lépcsőház. A ház ura a gangon keresztül közlekedhet a helyiségek között, ugyanakkor az emeletről remek kilátás nyílik a földszinti előtérre és a lépcsőházra. A nem is akármilyen lépcsőházra.
Az egykori főispáni lakás száz évvel ezelőtti berendezése a Kováts fényképészet régi fotóiról köszön vissza. Ma már nincs két egyforma színű fal a lakásban, de ezúttal ez nem annyira zavaró.
A polgári lakás egykor, a Kováts fényképészet archívumából
„Szeretem a színeket, múzeum-szerű lett volna fehér falakkal” – magyarázza a lakás tulajdonosa. „Így legalább egy galériára emlékeztet” – teszi hozzá Jancsi, és valóban, bőven akad néznivaló a falakon is. „Az ott édesanyám portréja” – mutat egy Kraft László grafikára.
A mindig mosolygós Takács Jancsi
Szerelem első látásra
„A lépcsőházba szerettem bele. De ne tudd meg, mi volt itt a felújítás előtt. Egy műhely volt a lépcső mellett, szerszámok, gépek, halfejek lógtak mindenütt, tíz évig üresen állt, mielőtt megvettem” – meséli a kezdeteket Jancsi. Minden egyes bútordarabnak és dísztárgynak megvan itt a története.
Kossuth- és Mária-szobor, míves csillár és lépcsőkorlát: a lépcsőház a lakás éke
Kellemesek a szemnek a hárfát idéző thonet-szerű székek, „Sanyika, a cigány hozza nekem. És csendes életeket is szokott hozni – így mondja ő a csendéletnek”. Jancsi ugyanis szerelmese a régiségnek. Remek orral szimatolja ki a legócskább ócskán is az értéket, jól adja-veszi, csereberéli a dísztárgyat, festményt, bútort, s bár otthona jócskán tele velük, nem ragaszkodik hozzájuk, bármikor megválik tőlük. Mert tudja, könnyedén szerez majd hasonlót helyette. Csak a szüleitől örökölt tárgyaktól nem válna meg.
Mint egy mini képtár
A lépcsőfordulót díszítő Mária-szobor talán több mint 300 éves, Horvátországból származhat, a pécsi ószeren bukkant rá János. „Ez a groteszk baba a harmincas évekből való” – mutatja a bábra emlékeztető gyermekjátékot a régies babakocsiban.
Közel százéves baba Jancsi gyűjteményéből
„Ez pedig itt Kossuth” – veszi a kezébe a szintén bolhapiaci áron beszerzett Strobl Alajos szobrot. „A csillárt egy budapesti bankból szereztem, amikor restaurálták az épületét, megvettem a dolgozóktól” – folytatja a tárgyak történetét házigazdánk.
Strobl, Kraft, Maszelka – mint egy kiállítás
A konyha az eredeti napfénytető miatt impozáns, de a mérlegek és cserépkorsók, a konyhai régiségek és a századfordulós Budapest-képek adják meg a további hangulatát. Az étkezőben terített asztal, mintha csak egy szempillantással ezelőtt lépett volna ki a cselédlány. Hófehér csipke abrosz. Nyolcszáz forintért vette János. Hol máshol, mint a bolhapiacon? Aztán kávét tölt a díszes csészéinkbe.
„Ezerkétszáz dollár újan egy ilyen készlet ára. Én ötezer forintért jutottam hozzá az ócskán” – meséli vendéglátónk. „A tálalót egy régi orvos családjától vettem. A Sorbonne-ra járt egyetemre, az ő bútora volt, Franciaországból hozta Udvarhelyre” – meséli a patinás tálaló történetét Jancsi. Mutatós még a konyakos üveged is – dicsérjük meg minden hátsó szándék nélkül. Kértek? Nem kérünk, józan szemmel szemrevételezzük inkább az antik íróasztalon Erdély történetét, kissé feljebb a régi kiadású Nyirő összest.
„Ez a legújabb szerzeményem” – mutat egy kínai selyem perzsaszőnyegre. „Koszos volt, naftalin szagú, de kimostam, kiszellőztettem. Egy karórával cseréltem” – meséli a régiséggyűjtő, aki bolhapiacokon él leginkább a szenvedélyének. Nem kimondottan vásárolni jár, de általában nem tér haza üres kézzel. „Az ott a Küküllő-part, s a mai Sziget-negyed” – mutat egy hangulatos Maszelka János festményre.
Nem múzeum, mégis történelmet mesél
Az aprócska teraszról belátni a Küküllő-parti Párizs legszebb utcáját, a virágzó leander, a színpompás díszégők nyomban kedvet teremtenek egy kora őszi limonádéra, egy jeges fröccsre. És, szokatlan módon, kint is egy tükör. Nem is akármilyen keretben.
„Gyertek, nézzétek meg a kertet!” – kalauzol házigazdánk az egykori bérház keskeny udvarán. „Ekkora tiszafákat nem láttok többet a megyében” – mutatja, hangjában őszinte lelkesedéssel.
Lakást nézni jöttünk, másfél évszázad történelmével telve megyünk tovább. És miközben behúzzuk magunk mögött a méretes kaput, legbelül örvendünk annak, hogy olyan ember kezébe került a néhai főispáni ház, aki értékeli a múltat, a régit, és ha 21. századi igényekkel is, de próbálja visszacsalni a polgári ház egykori fénykorát.
Fotó: Csedő Attila
korábban írtuk
Mr. Takács, a különc úriember
Elegáns, jóképű, rokonszenves úriember mosolyog ránk az országutak szélén felállított, jó nevű férfiöltönyöket reklámozó óriásplakátokról. Ő Takács János, a Székelyudvarhelyen és Észak-Amerikában is ismert gyógytornász és masszőr, akinek élete- akár egy kalandregény. (
