• Fotó: Hodgyai-Lőrincz Eszter
– Hogyan kezdődött a történetetek?
– Nagyon csoda volt a terhesség, mert policisztás ovárium szindrómám van, meg inzulinrezisztens vagyok, olyan is volt, hogy több hónapot kimaradt a menstruációm… Mondtam már korábban a férjemnek, hogy nekünk nem fog könnyen összejönni a baba, s nem is görcsöltünk rá. Akkor költöztünk össze, jó volt az úgy, ahogy volt, de harmincon felül voltunk, jöhetett.
Egy darabig nem is gondoltam arra, hogy várandós lennék, de aztán úgy döntöttem, csak csinálok egy tesztet, mert valami furcsa. S kijött két vastag csík.
Mondtam, ez fals pozitív, én elmegyek holnap a nőgyógyászhoz… El is mentem, és kiderült, körülbelül három hónapos terhes vagyok. Hazavittem az ultrahangot, a férjem olyan nagyon örvendett, hogy madarat lehetett fogatni vele.
– Milyen volt a várandósságod?
– Nagyon-nagyon jól éreztem magam, a terhesség minden probléma nélkül zajlott. Nem volt még hányingerem sem. Minden nap sétáltunk 4-5 kilométert. Egészségesen étkeztem, még gondolkoztam is, hogy vajon baj, hogy én nem vagyok rosszul vagy nem vagyok ideges. Dolgoztam, minden délután együtt hazasétáltunk. Sokkal többet mozogtam, mint korábban, tényleg mindent megtettünk azért, hogy jól érezzem, érezzük magunkat. Egy olyan boldog időszak volt, hogy – így visszagondolva – én életemben olyan jól nem éreztem magam, mint a terhesség alatt. Mintha kicserélődtem volna. Nem stresszeltem rá a dolgokra.
– És ekkor tombolt a koronavírus-járvány is…
– Az egészségügyben dolgozom, kezdődött a járvány, kezdtek jönni a covidos betegek, és én ott voltam terhesen. A zűrzavarban előbb senkinek fel sem tűnt, hogy terhes vagyok, és jönnek a fertőző betegek. Amikor realizálták a munkatársaim, a beteglapom nagyon hamar a kezemben volt, tehát másnap nem kellett mennem dolgozni.
– A terhesség tehát rendben volt, a „bajok” a szülésnél kezdődtek?
– Azért kellett, hogy bemenjünk, mert zöld magzatvíz jött, és tudtam, hogy baj van, ez magzati szenvedést jelent. Bementünk délután fél négykor, és mondta az orvos, hogy császározni fognak, mert nem nyílok, ne legyen hosszas a folyamat. Az aneszteziológust elhívták. Ott feküdtem, vártam, időnként nézték a szívhangot, és kikérdeztek. Az volt az érzésem, hogy tízszer-tizenegyszer ugyanazt megkérdezték.
Nos, az a négy óra szörnyű volt. Időnként jöttek, megnézték a szívhangot, én nagyon aggódtam. De rendben volt a szívhang. Végül fél nyolckor vették ki a babánkat.
Felsírt, jó volt az Apgarja is, 9-es, a súlya 2900 gramm. Mellre tették, kicsit evett, közben merült le a telefonom, emlékszem, felhívtam a férjemet. Ő nem lehetett bent, de nem is terveztünk apás szülést.
– Milyennek láttad, amikor megszületett?
– Olyan volt a szeme, mint az édesapámé. S ahhoz képest, hogy mikre gondoltam, hogy úgy van-e minden, ahogy kell – amikor kiveszik, vajon mindene megvan-e, vajon lélegzik-e –, úgy volt. Hallottam, ahogy felsírt, és az orrából sem szívtak le sokat. Ahogy engem elláttak, a nőgyógyász felment az újszülöttosztályra, megnézte, aztán lejött, és mondta nekem, hogy minden rendben van, nagyon-nagyon kedves, korrekt volt. Másnap a kicsit megvizsgálta a gyermekorvos, és rendben találta.
• Fotó: Hodgyai-Lőrincz Eszter
– Akkor megnyugodtál, ha jól értem: időre született, nem volt korababa, sem túlhordott...
– Igen, a negyvenegyedik héten született. Elmondhatatlan, semmihez nem hasonlítható érzés volt látni, magam mellett érezni. A műtét miatt nem szabadott felkelnem, de behozták a szobába, hogy próbáljon enni. Az volt az érzésem, hogy nem evett eleget, de az anyukák gyakran szokták így érezni, most már tudom. Gyengének éreztem magam, a császár nagy műtét, sok vérveszteséggel jár, és én vérszegény vagyok. Reggel, amikor hozták a babákat etetni, nem tudtam, mit csináljak. Jött egy babás nővér, elmondta, hogyan kell, de nem ment túl jól a dolog. Amikor lábra állítottak, nem estem el, de nagyon rossz volt.
Az járt a fejemben, hogy minél előbb lábra állok, annál könnyebb lesz, mert akkor tudok szoptatni, és akkor minden rendben lesz.
Nem tudtam, hogy kell pelenkázni. Párszor pelenkáztam felnőttet és az unokahúgomat egyszer-kétszer, de ő sokkal nagyobb volt akkor. Olyan furcsa érzés volt, mert nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, olyan kicsinek láttam, olyan törékenynek. Talán nem evett eleget, sírt, hallottam, hogy sokat sírt, azután, hogy visszavitték – felismertem a hangját. Az volt még az érzésem, hogy nincs eleget velem.
– Egy napot kaptál vele...
– Igen, behozták szoptatni, aztán jöttek, hogy le kell mennem tüdőröntgenre. Akkor mondtam, nem hagyhatom itt a babát, de megnyugtattak, vigyáznak rá. Amíg lent voltam, átöltöztették, nagyon szép volt, végre neki való ruhát kapott, mert előtte nagyon nagy volt a rugdalozó, amibe öltöztették.
Nagyon boldog voltam, levideóztam, énekeltem neki (pedig nincs túl jó hangom), emlékszem, arra gondoltam, hogy nincs még egy ilyen tökéletes baba, mint a miénk.
Úgy ebédeltem, hogy a kezemben volt, s a másik kezemmel ettem. Azon gondolkoztam, hogy ha nem eszik eleget, nem fog megerősödni. Nem fog nőni. Ezt az egy egész napot együtt töltöttünk, az kimondhatatlan boldogság volt, minden aggodalom ellenére. Sokszor mondom a férjemnek, hogy azt az egy napot kaptam vele. Viszont ő nem látta...
– Gondolom, kitörölhetetlen marad az az utolsó reggel is…
– Igen a legszörnyűbb reggel az egész életemben. Ez korán történt, váltáskor, pont a legrosszabbkor. Este mondta a nővér, hogy pihenjek, mert reggel úgyis behozzák, lefejtem a tejet neki, megetették, bementem, s megnéztem. Éjszaka nem csinálhattál olyant, hogy megébredtél, eszedbe jutott, és bementél érte. Kérdezték, be akarom-e vinni magammal, mert elaludt, költsék-e fel.
Kértem, ne költsék fel. Éjjel háromkor hallottam, hogy sír, és olyan rossz érzésem volt, de tudtam, nem mehetek oda be. Sétáltam a folyosón rengeteget.
Később még megébredtem, aztán elaludtam, és utólag sokszor eszembe jut, hogy ha én akkor kihoztam volna, lehet, másképp alakul. De a férjem mindig azt mondja, nem biztos, mert ez otthon is megtörténhetett volna. Reggel, ahogy megláttam a babás nővért, én mosolyogtam neki, ő pedig nem. Néztem, miért nem hozza a babát, ugye, hozták reggel szoptatni, s azt mondta, hogy baj van, menjek. És én, ahogy beléptem, már láttam, hogy meg van halva a babám. Nem tudom, voltál-e ilyen helyzetben, mintha nem veled történne. Szerintem az agy így védekezik. Láttam, ahogy a doktornő próbálja újjáéleszteni, láttam, hogy meg van kékülve, láttam a ballont.
Körülbelül öt perc elég, hogy nagyban károsodjon az agy. És ő már meg volt kékülve. Tudtam, hogy meg van halva. Ideadták, hogy búcsúzzak el. Felhívtam a férjemet, felköltöttem, mert ez reggel hétkor volt, s ő egyből, hogy jön be, én meg, hogy ne gyere. Nem akartam, hogy úgy lássa, ő csak fotón és videón látta.
Neki ezért volt nehezebb a gyász, mert nem engedtem, hogy bejöjjön. Azért nem engedtem, hogy ne érje őt is annyi fájdalom.
Úgy gondoltam, ha leveszem a nagyobb részét, akkor neki könnyebb lesz. Elkezdett kiabálni a telefonba, hogy mi történt, mit csináljunk. Ha berontott volna, nem tudom, mi lett volna, de én egyszerűen elmondtam neki, hogy én nem akarom, meghoztam azt a döntést, amit. Tiszteletben tartotta a döntésemet, de így hosszabbra nyúlt a gyász számára, sokszor beszélgettünk erről.
• Fotó: Hodgyai-Lőrincz Eszter
– Hogy lehet túlélni az ilyen helyzeteket?
– A boncolás azt állapította meg, hogy ép és egészséges volt. Bölcsőhalál, azt mondják. Nekem segített az, hogy utánanéztem a dolgoknak. A fiúgyermekeknél gyakoribb, az első három évben előfordulhat, akkor kell nagyon figyelni.
Egyszerűen valamiért elfelejtenek ilyenkor levegőt venni.
Azt mondják, nagyon sokat számít, ha az anyával együtt van, mert figyeli az ő légzését, és segíti a saját légzésében. Mert nem kell több, mint öt perc… Van már olyan laboranalízis, ami kimutatja a hajlamot, de úgy tudom, legközelebb csak Magyarországon elérhető. Azt mutatja meg, hogy mekkora a rizikófaktor.
– Neked mennyit kellett még a kórházban maradnod?
– Én még egy napig ott voltam. Megkaptam minden ellátást, akkor engedtek haza. Nekem egészségügyi panaszom nem volt, de éreztem, hogy én ott nem maradhatok, haza kell mennem.
Voltak, olyan nagyon nehéz pillanatok, például amikor a szociális munkás jött, és egyszerre kaptam kézbe a születési és a halotti anyakönyvi kivonatát.
Amikor hazamentem, éreztem, mintha teljesen kihúzták volna alólam a talajt. Most is van olyan néha, hogy azt érzem, mintha nem találnám a helyem, vannak nehéz napok, például vannak gyermekek a közelemben, akik akörül születtek, mint az enyém, és nagyon nehéz rájuk nézni.
– Milyen érzésekkel gondolsz vissza?
– Nem is szeretek úgy gondolni rá, hogy ki a hibás, ki nem hibás. Én erre úgy gondolok, hogy ez volt megírva, ez a sorsunk. A bosszúállás nem volt soha a része ennek a dolognak. Attól, hogy valakit kineveznek hibásnak, attól nem fog visszajönni a gyermekünk, és én nem akarom ezt.
– Hogyan búcsúztatok el tőle?
– A hamvasztás ideje alatt a nagybátyám, aki pap, elbúcsúztatta egy istentisztelet keretén belül a fiunkat. Aztán úgy döntöttünk, hogy édesapám sírjában helyezzük el a hamvait csak mi ketten a férjemmel. Nem akartunk temetést. Gravíroztattunk egy kis táblát, és az édesapám kopjafájára tettük fel.
– Jártál, jártatok terápiára…
– Egy ismerőstől kaptam meg az elérhetőségét a Vendégbaba-csoportnak. Elolvastam a tájékoztatót, nem ismertem korábban Déé Ágnest (pár- és gyászterapeuta, pszichológus – szerk. megj.) Mondtam a férjemnek, hogy ez tetszik, hogy többen vagyunk, és megpróbálom. És nagyon-nagyon sokat segített.
Hasonló problémákkal küzdő anyák között könnyebb volt a beszélgetés, értették, hogy min megyek át.
Ilyen eset, mint a miénk, nem volt, de sokan küzdenek a veszteségükkel, nagy szükség van ezekre a csoportokra. Később párterápián is voltunk, az is segített, mai napig, használjuk az ott tanultakat a kapcsolatunk javításában.
– A kapcsolatotokat mennyire tépázta meg? – ha lehet ilyet kérdezni.
– Érdekes ez a dolog a házassággal. Nagyon sok ilyen szülő, mint mi, külön megy, minket pedig annyira összekovácsolt a fájdalom, hogy egy adott percen azt éreztem, hogy mi ketten vagyunk a világ ellen. Sokszor azt érzem, hogy nem szívesen engedek be mást. Nekünk, ami a mai napig segít, az az, hogy a férjem egyszerűen „ültet” kocsiba, s indulunk el.
Folyamatosan úton voltunk, sokszor egész délutánokat. Mentünk a természetbe bárhová, vagy olyan falvakat fedeztünk fel, ahol sosem jártunk.
Van, hogy „úszik” a ház, és becsukom az ajtót magunk mögött – pedig rendmániás vagyok –, azt mondom, semmi sem számít, csak mehessek, mehessünk. Azt éreztem, hogy nem kapok levegőt, ez az egy dolog mindig segített és segít. Közben beszélgettünk, veszekedtünk is. Nagyon sok minden volt. Mintha nem lett volna célunk. Miért pont velünk történt? – végig mentünk mindketten a gyász fázisain, de különböző időpontokban, s ezek kirándulások a mi mankóink. Van egy erdélyi úti könyvünk, azt fellapozzuk, rábökünk egy úti célra, és már indulunk is.
• Fotó: Hodgyai-Lőrincz Eszter
– A környezetetek, családotok, barátaitok hogyan viszonyultak?
– Próbáltak a maguk módján segíteni. Volt, aki azt tanácsolta, minél hamarabb próbálkozni kell a gyermekkel, olyan is volt a barátaink közül, hogy ha meglátott, átment az út másik oldalára, mert nem tudta, hogy kezelje a helyzetet. Nincs harag, érthető ez valahol. Egyik kolléganőm, akivel összefutottunk a történtek után úgy egy héttel, rám nézett, s azt mondta:
„Ne haragudj, nem tudom, mit mondjak.”
Úgy voltam vele, hogy végre valaki, aki őszinte. Nem akartam belesüppedni ebbe, mert bele lehet. Voltak, és vannak is napok-hetek, amikor előjönnek az emlékek, olyankor nagyon nehéz. Segített valamilyen szinten a munka is, a munkatársak erőn felül próbáltak óvni, még azok is, akivel korábban nehezebben jöttünk ki.
– Nem született azóta gyermeketek... Az örökbefogadás vagy más lehetőség felmerült-e nálatok?
– A közvetlen környezetünkből is elhangzott, hogy kellene. Úgy érzem, nekem az nem menne. Igen, közeliek is vannak, akiknek van örökbefogadott gyermeke, ennek ellenére sem. Beszélgettünk róla, hiszem, hogy a férjem képes lenne rá, de magamban nem vagyok biztos. Szóba került a beültetés, a lombik is, a nőgyógyász azt mondta, nem genetikai, inkább lelki okai vannak, hogy nem lett azóta gyermekünk. Mert próbálkozni próbálkozunk. De én nem akartam, hogy erről szóljon az életünk. Ha mi gyermektelen pár leszünk, akkor mi van? Vannak elméletek, hogy két év, de még az öt év is természetes periódus, hogy ismét megérjen a helyzet egy gyermek érkezésére. És van egy olyan bennem, hogy
ha természetesen úton összejön, azt én vehetem egy jelnek, hogy most készen állok erre. Szeretném azt hinni, hogy erre még van lehetőségünk.
Hiszem, hogy egy szivárvány baba oda tud megérkezni, ahol elérkeztek a szülők a fogadására, lélekben elengedték a testvérét.
– Az emlékmű segít(het)?
– Az emlékmű, hát igen… Az első évben, amikor a felállítására gyűjtöttek a Fuss Neki!-n (nagyszabású civil adománygűjtő akció Székelyföld több városában, például Székelyudvarhelyen is – szerk. megj.), mi is indultunk. A férjem szaladt, én sétáltam.
Nehezemre esik kérni, nem is kértem, csak küldték az ismerősök az adományokat, amikor látták, hogy részt veszünk benne...
Úgy érzem, nekünk és a hozzánk hasonló szülőknek is sokat fog segíteni, ezért dolgoztak annyit az Udvarhelyszéki Anyák, hogy erre lehetőségünk legyen. Szerintem a helyszín is nagyon jó, ezúton is köszönet az Unitárius Egyháznak érte.
Azért vállalkoztam, hogy megosztom a történetünket, mert szerintem nagy szükség van az ilyen kezdeményezésekre, mint az emlékmű. Minden hasonló helyzetben lévő családot arra buzdítok, merjen segítséget kérni, jó érzés tudni, hogy nem vagyunk egyedül, van ebben a városban hová fordulni, van, kivel megosztani a fájdalmunkat, van, honnan szakember segítségét kérni.
korábban írtuk
Veress Zsombor: Minden utazásomon megtalálom az Égi Szépet
Tevékenyen részt vesz az elszórványosodó Segesvár kulturális megmaradásában, gyógyszerész, világjáró, országjáró, négy gyermek édesapja, hívő ember. A világnak szüksége van fáklya-emberekre, és ha valaki így nevezhető, akkor Veress Zsombor mindenképp.
