Elengedni azt, akivel sosem találkoztál

Szívszorító, de tény, hogy nem minden várandósságot követ örömteli gyermekáldás. A várva várt gyermek elvesztése hatalmas fájdalom, amit kívülállók számára szinte lehetetlen teljesen átérezni. Ezért az érintett családok gyakran magukra maradnak a fájdalmukkal, a gyászukkal. A „vendégbabáknak” egyre több székelyföldi városban hoznak létre emlékhelyet.

Fotó: Pixabay

Számos szívszorító történetet hallhatunk mindannyian szűkebb és tágabb környezetünkben arról, hogy vannak párok, akiknek csak néhány hétig, hónapig adatik meg a bővülő család gondolatának öröme, aztán az élet egy csapásra felülír mindent: a várandósság félbeszakad, az édesanya valamilyen oknál fogva elveszíti a szíve alatt hordott gyermeket.

A megfoghatatlan gyász

Egyre több székelyföldi városban hoznak létre emlékhelyeket a meg nem született, halva született, szülés közben vagy rövid idővel azután elhunyt kisdedeknek. A „vendégbabák” emlékének szentelt helyek rendívül fontosak, mivel

a babagyász napjainkban is illegitim a kultúrkörünkben (nem tekintjük „rendes” gyásznak),

hiszen a kisbaba sok esetben meg sem születik, nem találkoztak vele a szerettei, ezért a külvilág gyakran nem érti, miért akkora veszteség” – mondja Deé Ágnes pszichológus, pár- és családterapeuta, gyászkísérő. Hozzáteszi, a tragédia megfoghatatlansága miatt van szükség az emlékhelyre, mert ami „meg sem történt”, azt nem lehet elgyászolni, az elérhetetlen, a mérhetetlen űr viszont a szülőkkel, a családdal marad.

Székelyudvarhelyen is tervezik egy „vendégbabák” emlékhelyének létrehozását az Udvarhelyszéki Anyák Egyesületének a kezdeményezése, Fekete Éva és Deé Ágnes javaslata mentén. Két év után úgy tűnik, hogy 2025-ben megvalósulhat a kezdeményezés: főként adományokból, pályázatokból és közösségi támogatásokból állítják majd fel a Demeter István szobrász készítette kőszobrot.

Elfogadni, elengedni – de nem elfelejteni

Ezt támasztja Andrea története is, aki alig három hónapos várandósság után vesztette el a várva várt kisbabájukat. Az elején úgy tűnt, hogy minden rendben van, a második trimeszteres vizsgálaton viszont szétfoszlottak a családbővülésről szóló álmok: az orvos közölte, nincs szívhang. Andrea ma már egy egészséges kislányt nevel, de az első, vetéléssel végződő várandósságon nehéz volt túltennie magát. Most már,
néhány év távlatából úgy látja, mindenkinek találnia kell valamit, ami segít az elengedésben úgy, hogy közben az ember nem elfelejteni akar.

Ő egy angyalszárnyat tetováltatott a karjára az elvesztett kisbabája emlékére: ez adta meg számára az érzést, hogy örökre a szívében marad az elveszített magzat. „Eleinte folyton sírtam, ha ránéztem. Akkor tudtam, hogy készen állok továbblépni, és újra várandós lenni, amikor egy nap ránéztem a tetoválásomra, és elmosolyodtam” – meséli. Miután elvesztette kisbabáját, sok hasonló történetet hallott a környezetében lévő anyáktól: úgy véli, a sorsközösség hozta elő ezt a fajta őszinteséget.

Legitimizálni a jelenséget

A veszteség valóságossá tétele, legitimizálása a legfontosabb szerepe a vendégbabák emlékhelyének, magyarázza Deé Ágnes. Egy hely, ahol lehet emlékezni, elengedni, s ezáltal tovább élni, hiszen

teret és alkalmat ad arra, hogy a szülők vagy hozzátartozók a gyásszal kapcsolatos gondolataikat, érzéseiket megoszthassák egymással.

Ezen túlmutatóan azonban, a vendégbabák emlékhelye a tájékoztat, az érzékenyít. „Természetesen tiszteletben kell tartani azt is, ha valakinek ez furcsa, szokatlan vagy nem szívesen érintkezik ezzel a jelenséggel, de nem felejthetjük el, hogy attól mert valamiről nem beszélünk vagy nem veszünk tudomást, még létezik” – mutat rá a szakember.

korábban írtuk

Kubanek László: Az a fajta vagyok, aki nem adja fel
Kubanek László: Az a fajta vagyok, aki nem adja fel

Nem tetszetősségre törekszik, nem szép vagy dekoratív képeket fest Kubanek László: a székelyudvarhelyi alkotó tíz év szünet után tért vissza újabb tárlattal, amely merőben más, mint a korábbi alkotásai.