Ólmos eső csepereg, végérvényessé téve a tényt, hogy véget ért a nyár. Nem panaszkodhatunk, májustól szeptemberig tartott, volt részünk D-vitamint adó napsütésben bőven. Mégis, mint egy jó baráttól, aki hosszú útra megy, nehéz búcsút venni.
Szívszorító, de tény, hogy nem minden várandósságot követ örömteli gyermekáldás. A várva várt gyermek elvesztése hatalmas fájdalom, amit kívülállók számára szinte lehetetlen teljesen átérezni.
Mi a gyász mértékegysége? Mi tompítja a bugyborékoló, fel-felzúgó és áramló fájdalmat, vajon merre csatornázza el a lélek? A szív melyik pitvarába lehet beterelni, hogy valahová eltűnjön, kicsit elhallgasson?
Minden harangzúgás összeköt az örökléttel. Átremeg, átsüvölt, áthörög, átömlik hegyen, bércen, völgyön. A holtakat előráncigálja, a nemzedékeket sorba állítja, az eljövendőket fényesen megvillantja.
Szeretem az őszt. Különösen az októbert. Negyven éve pont ilyen ragyogó nap volt október tizenötödikén. Tizenhét éves voltam. Megérintett az első szerelem. Mit megérintett? Elkapott, mint egy hurrikán.
Budapest kohó, mint a fővárosok általában. A sokféleséget és sokszínűséget olvasztótégelyként gyűjti be, hogy egy sajátos, különös masszává rotyogtassa, amit végül tipikus, összetéveszthetetlen budapesti atmoszféraként ismerünk. Egyszerűen megunhatatlan a dolgok hömpölygő megújulása, annak ellenére, hogy néha el lehet tőle fáradni. Soha semmi nem ugyanolyan, vagy csak nagyon ritkán, hiszen ugyanazokon a helyeken, ugyanazokat az arcokat látni még egyszer szinte kizárt.
Falun nőttem fel, ami természetesen együtt járt a vidéki élet néhány – különösen tinédzserkorban számottevő – hátrányával, mint például az ingázás. De mint utóbb rájöttem, több jellemformáló előnye is volt. A városon, tömbházlakásban töltött utóbbi néhány év egyre inkább felerősítette bennem a kertes házi élet hiányát, sőt – mint néhány napja megfogalmaztam – magát a falusi életet is hiányolom. A faluközösségeknek van egy saját mikroviláguk, amelyek működésébe nem láthat bele bárki, meg kell élni. Szeren
Szerény, kedves és nyugdíjasként is tudja segíteni a közösséget, ahol él. A csíkdánfalvi nyugalmazott plébános testközelből látta az imádkozó, a határozott és a szenvedő Márton Áron püspököt, és meggyőződése, hogy bár személyében elveszítettünk egy gondoskodó atyát, az égben nyertünk egy másikat. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júliusi lapszámában jelent meg).
„Ott álltam az ajtóban, s azon gondolkoztam, ha bekopogok, vajon, ki nyitja ki? Vajon él-e anyám s apám, ki lakik a házunkban, mi van a családdal” – ekképpen emlékezik vissza Lukács Antal arra a napra, amikor 23 évesen, 25 hónap elteltével hazatért a frontról Csíksomlyóra. Lukács Antal nemrégiben töltötte be a századik esztendejét, jó kedéllyel, derűsen mesél a háborúról, a hadifogság időszakáról, a szeretet, az odafigyelés megtartó erejéről. Nehézségekkel, nélkülözésekkel teli életút pajkossággal, derűv
Anyai nagyanyám teljesen más volt, mint én. Alacsony, hullámos hajú, törékeny és szép asszonyka, akit jámbor katolikusnak neveltek Püspökiben. Családja rendíthetetlenül ragaszkodott a kispolgári léthez. Nem ácsingóztak nagypolgári palotákra, ne adj’ Isten, arisztokrata kastélyokra, de a földművesektől és a proletároktól is megtartották a kellő távolságot. Húsvétkor – jó katolikus módjára – kosárba tették a sonkát, a kenyeret.
Kevesen tudnak felszabadultan kommunikálni a szexualitásról: körülírják, dadognak, lesütik a tekintetüket, viccelődnek, így próbálják palástolni zavarukat. Milyen folyamatok, értékrend működik a jelenség hátterében? Szemérmesség, gátlásosság vagy prűdség?
A kommunikáció doktora, szóvivő, sőt, egyetemi oktató is, és nem mellesleg, a Nőileg főszerkesztője is volt: Zörgő Noémi elfoglalt, így aztán az igazi feltöltődés számára az, amikor családjával lehet vidéki házukban.
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
Családi életünk fenekestül felfordulni látszik. Minden rendben van, minden rendben van – mantrázom –, hisz mindezek a változások a mi vállalásaink. Alapjaink szilárdak. Mégis kétségbeesett, indulatait uralni képtelen gyermekké degradálódom.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Három és fél éve vannak gyermekeink, és máris sikerült egyszer eljutni a tengerre. Azaz nyaraltunk egy akalommal. Vagyis nyargaltunk: fel-alá a parton egy másfél évessel, négyhónapos terhesen. Nyilván, naponta alakultak ki érdekes helyzetek.
Az első randinkon azt mondja, szép vagyok. Félrenézek, mintha nem is hallanám, mit mond. Túl vagyok már sok-sok bántáson ahhoz, hogy óvatos legyek. Mélybarna szemeit tekintetembe fúrja, és úgy mondja: Tényleg szép vagy! Zokogni kezdek.
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
„Nagy segítség lenne, ha segítenétek összegyűjteni az építőkockákat!” – mondtam egy este, észre sem véve, hogy duplán nyomatékosítom a segítségkérést. P. lazán vissza is dobja a labdát: „és ha te segítenél összegyűjteni, az nekünk lenne segítség”.
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Természetszeretet, szabadságvágy, bátorság, önazonosság – néhány jelző, ami eszembe jut a csíkszeredai születésű, Sepsikőröspatakon élő Tamás Kincsőről. Kétgyermekes anya, háromkötetes prózaíró és gyógyszerész.
Készülőben a vihar. A nappali kánikula melege még ott settenkedik a lakásban. Az udvaron végig-végigseprő szél feszültséget keltve hatol be a nyitott ablakon. Mint egy erőteljesen visszatartott lélegzet, melyet egyedül az eső képes felszabadítani.
Az erdélyi táncházmozgalom egyik zászlóvivője Orendi István, az Erdélyi Táncháztalálkozó újjáélesztője. Ezúttal ő válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Immár tizedik éve zajlik Sepsiszentgyörgyön a Design Week, amely a térség egyik legjelentősebb kreatívipari eseményeként a szakma, az ipar és a nagyközönség találkozási pontja.
Nem idejétmúlt a befőzés, nem csak nagymamák foglalkoznak vele – bizonyítja megszólalóink példája is. Olvasóink nem főállású háziasszonyok, mégis igyekeznek munka és háztartás mellett időt szakítani az eltevésre.
Amikor megszületik a gyermekünk, a világ átfordul: az „én” helyét átveszi a „mi”. Hirtelen új szerepek és feladatok kavalkádja hárul ránk, nem csoda, ha a nőiesség valahová a sor végére csúszik.
A mai kisiskolásoknak nehezebben megy az elcsendesülés, az elmélyülés – talán ez a legszembetűnőbb különbség a mai és a korábbi generációk között, véli Szabó Zsuzsa tanító, aki A pszichológus konyhája legújabb epizódjának meghívottja volt.
Bizonyára sokaknak ismerősen cseng a Rádió GaGa hullámhosszán Csizmadia Attila hangja, azt viszont talán kevesebben tudják róla, hogy szenvedélyes utazó: amikor csak teheti, világot lát, új kultúrákkal és emberekkel ismerkedik.
Szinte minden nő egy kicsit testképzavaros. Miért? Mert nem szokásunk tükörbe nézni. Mert nem bátorítottak, tanítottak meg elfogadni és szeretni magunkat. Sokszor az önelfogadás első lépése egyszerűen az, hogy merjünk belenézni a tükörbe.
Egy házsor, kis kerti kapukon átjárható rokonlátogatási lehetőségekkel – ebben a megtartó falusi környezetben nőtt fel Köllő Miklós gyergyócsomafalvi műépítész, így, amikor családot alapított, számára is egyértelmű volt, hogy hazaköltözzön.
Van egy lakás Kézdivásárhelyen, amelynek stílusa meghatározhatatlan. Lakója szerint minimalista, ha azonban onnan közelítjük meg, hogy ebben a lakásban a magassarkú és a több kiló gyöngy dekorációs elem, talán inkább az extravagáns jelző illik rá.
A gyűjtögetés nem csak a testünknek, de a lelkünknek is jót tesz, vallja Dakó Viola kertészmérnök, a vadnövények kiváló ismerője.