emlék

Szívszorító, de tény, hogy nem minden várandósságot követ örömteli gyermekáldás. A várva várt gyermek elvesztése hatalmas fájdalom, amit kívülállók számára szinte lehetetlen teljesen átérezni.

Mi a gyász mértékegysége? Mi tompítja a bugyborékoló, fel-felzúgó és áramló fájdalmat, vajon merre csatornázza el a lélek? A szív melyik pitvarába lehet beterelni, hogy valahová eltűnjön, kicsit elhallgasson?

Minden harangzúgás összeköt az örökléttel. Átremeg, átsüvölt, áthörög, átömlik hegyen, bércen, völgyön. A holtakat előráncigálja, a nemzedékeket sorba állítja, az eljövendőket fényesen megvillantja.

Szeretem az őszt. Különösen az októbert. Negyven éve pont ilyen ragyogó nap volt október tizenötödikén. Tizenhét éves voltam. Megérintett az első szerelem. Mit megérintett? Elkapott, mint egy hurrikán.

Budapest kohó, mint a fővárosok általában. A sokféleséget és sokszínűséget olvasztótégelyként gyűjti be, hogy egy sajátos, különös masszává rotyogtassa, amit végül tipikus, összetéveszthetetlen budapesti atmoszféraként ismerünk. Egyszerűen megunhatatlan a dolgok hömpölygő megújulása, annak ellenére, hogy néha el lehet tőle fáradni. Soha semmi nem ugyanolyan, vagy csak nagyon ritkán, hiszen ugyanazokon a helyeken, ugyanazokat az arcokat látni még egyszer szinte kizárt.

Falun nőttem fel, ami természetesen együtt járt a vidéki élet néhány – különösen tinédzserkorban számottevő – hátrányával, mint például az ingázás. De mint utóbb rájöttem, több jellemformáló előnye is volt. A városon, tömbházlakásban töltött utóbbi néhány év egyre inkább felerősítette bennem a kertes házi élet hiányát, sőt – mint néhány napja megfogalmaztam – magát a falusi életet is hiányolom. A faluközösségeknek van egy saját mikroviláguk, amelyek működésébe nem láthat bele bárki, meg kell élni. Szeren

Szerény, kedves és nyugdíjasként is tudja segíteni a közösséget, ahol él. A csíkdánfalvi nyugalmazott plébános testközelből látta az imádkozó, a határozott és a szenvedő Márton Áron püspököt, és meggyőződése, hogy bár személyében elveszítettünk egy gondoskodó atyát, az égben nyertünk egy másikat. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júliusi lapszámában jelent meg).

„Ott álltam az ajtóban, s azon gondolkoztam, ha bekopogok, vajon, ki nyitja ki? Vajon él-e anyám s apám, ki lakik a házunkban, mi van a családdal” – ekképpen emlékezik vissza Lukács Antal arra a napra, amikor 23 évesen, 25 hónap elteltével hazatért a frontról Csíksomlyóra. Lukács Antal nemrégiben töltötte be a századik esztendejét, jó kedéllyel, derűsen mesél a háborúról, a hadifogság időszakáról, a szeretet, az odafigyelés megtartó erejéről. Nehézségekkel, nélkülözésekkel teli életút pajkossággal, derűv

Anyai nagyanyám teljesen más volt, mint én. Alacsony, hullámos hajú, törékeny és szép asszonyka, akit jámbor katolikusnak neveltek Püspökiben. Családja rendíthetetlenül ragaszkodott a kispolgári léthez. Nem ácsingóztak nagypolgári palotákra, ne adj’ Isten, arisztokrata kastélyokra, de a földművesektől és a proletároktól is megtartották a kellő távolságot. Húsvétkor – jó katolikus módjára – kosárba tették a sonkát, a kenyeret.