Szüleimnél járva a minap, kezembe akadt egy régi fényképalbum, tele gyermekkori fotókkal. A fotókat nézegetve rám törtek az emlékek: bújócska, kidobós, gumizás, tollasozás – csak néhány a legkedvesebb gyermekkori játékaink közül. Ezt csináltuk akkor, ha éppen nem a temetőbogarak vonulását figyeltük, vagy nem úsztattunk száraz faágat eső után a sáncokban folyó vízen. Az járt a fejemben,
A játék idejére legalábbis biztosan. A falu poros utcáin játszva nőttem fel, esténként néha segítettünk tehenet hajtani a csordát hazaváró gazdáknak. Kannával jártam házi tejért minden alkonyatkor, és biciklivel a közeli boltba. A falu körüli dűlőkön voltak titkos helyeink a barátaimmal, amelyeket persze sokan mások is ismertek, csupán attól volt titkos, hogy mi annak neveztük, és egymás nélkül nem mentünk oda. Nekünk az iskola udvara volt a közösségi tér, a „banda” találkozási pontja, ahol órákat töltöttünk minden este.
Időtálló értékek
Rendszeresen hazajárok ma is a szüleimhez, a legutóbbi alkalommal érkezésemkor éppen senki nem volt otthon, édesanyám csak „ellépett” a boltba. Hazaérve ugyan zárt ajtó fogadott, de a kulcs a zárban volt. „Ráfordította” reflexből, így jelezve, hogy nincs otthon senki, de nem vette ki a kulcsot. Egyszerűen nincs miért kivenni.
A falusi lét valahogy kicsit szabadabb volt mindig, s azokból, akik minket neveltek, ez a fajta attitűd nem halt még ki. Van ebben a ritkán tapasztalt vak bizalomban valami nagyon bensőséges és megkapó. Ahogy abban is, hogy falun a különböző jelentéstartalommal bíró dolgoknak összekovácsoló erejük van. Több jelentése van például a harangszónak, és ez könnyen alakítja a beszédtémát is, hiszen a faluban mindenki tisztában van azzal, mit jeleznek vele.
Ilyenkor azonnal érdeklődni kezdenek egymástól az emberek, hol történt a baj, és segítő szándékkal, részvéttel fordulnak az itt maradottak felé. Reggel, délben és este az idő múlását jelzi, az indokolatlan időben megszólaló harangok pedig tűzesetet, vagy valami olyan bajt, ami miatt a falu népének összefogására van szükség. A közösség felemelő ereje ilyenkor nyilatkozik meg leginkább. Bajban – általában – még a haragosok is félre teszik az ellentéteket, a megvető pillantásokat másnapra hagyják. Szeretem ezt a maga egyszerűségében csodálatos, rengeteget adó közösségi létet.
Az én szívem mindig falun lakott
Az infrastruktúra modernizálódik, az egykor poros utcákra aszfaltréteg került, a gyermekek kezébe telefon, így talán az önfeledt játékkal töltött napok száma – ahogy a nyári alkonyatban legelőről hazatérő tehenek száma is – jelentősen megcsappant. A frissen kaszált fű, a virágzó bodza és hárs buja illata, a harang kongása, az emberek egymással szembeni közvetlensége azonban ugyanaz maradt, s ezek révén akarva-akaratlanul felsejlik bennem a gyermekkorom.
Ismeretségi körömben gyakran véleményütközések vannak annak kapcsán, hogy
Abban egyet tudok érteni, hogy falun sok szempontból nehezebb: aszályos időszakban nem mindig van víz, a fűtést nagyrészt fával kell megoldani, és sok a munka a ház körül. Mégis életem nagy vágya a majdani gyermekeimet falusi környezetben nevelni, hogy legalább a töredékét megtapasztalhassák annak, amit én éltem meg, hiszen olyan mikrovilágok ezek a kis falvak, amelyek a maguk csendes, lelassult módján rengeteget tudnak nyújtani.
Olyan otthont, ahol a veled egykorúakkal biztosan van valamilyen emléked gyermekkorból, az öregek valaki unokájaként, lányaként, fiaként azonosítanak, majd megállapítják, mennyire hasonlítasz felmenőid fiatalkori énjére. Otthont, ahol sokaknak fura mellékneve van, amely apáról fiúra öröklődik, és ha hallja, mindenki tudja, kiről van szó. Otthont, ahol a boltos anélkül, hogy mondanád, már tudja milyen kenyeret (netán sört) kérsz, ahol nem csupán az utcát, hanem az ott lakókat is ismered. Ahol szinte semmi nem idegen, mert ahogy nőttünk, velünk nőttek a növények, öregedtek az emberek, s ahogy változtunk, velünk változtak az utcák, a házak, a falu… De valahogy mégis ugyanaz maradt. Ahová jó hazatérni. Azt hiszem, éppen ezért, az én szívem bárhol voltam is, mindig falun lakott.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Ne gyere a kényelemmel!
Lári-fári, kisanyám. Több évtized tapasztalata mondatja velem, nincs csúnya nő, csak lusta. Esetleg csúnyácska, de ők meg olyan kis kedveskék. Dehogy tartozol te közéjük. Mi az, hogy lapos? Ismerem én a női praktikák minden csínját-bínját.
