• Fotó: ifj. Tornai István
– Bármilyen vállalkozást alapíthattatok volna, de ti egy magánbölcsődét indítottatok, több mint tizenöt éve. Miért épp azt? A feleséged ötlete volt?
– Persze. Nálunk minden Gabikának az ötlete. Annyi ötlete van, amit meg kell valósítanom, hogy nekem már nem marad időm arra, hogy bármit is kitaláljak (nevet). Tulajdonképpen egy nyári táborral indult az egész.
Egy-két ismerős jött hozzánk a gyermekével, a természet és az állatok közelségébe, nagyon szerették nálunk, és akkor kitaláltuk, hogy szervezzünk egy nyári tábort.
Fantasztikusan sikerült, kirándultunk, levegőn voltunk, állatok között, szekereztünk, minden „hülyeséget”, amit bele lehetett tenni egy táborba, ami egy falusi környezetben működik, kipróbáltunk. De lejárt a nyár, és a szülők kérdezték, hogy nem lehetne ősztől is jönni? Így merült fel egyszer csak, hogy miért nem fogadjuk a gyermekeket év közben is.
• Fotó: ifj. Tornai István
– A hasonló (állami) intézményekben szinte kizárólag csak nők dolgoznak… Te milyen szerepeket vállalsz a bölcsődétekben?
– Én csak háttérember vagyok, de segítek ételt előkészíteni, etetni, kiviszem őket az állatokhoz, a természetbe, lovagolunk, szekerezünk, ilyesmik.
– Pelenkázni például „büdös-e” neked?
– Nem. A fiaimat is pelenkáztam, úgyhogy nem áll távol tőlem, de az ilyesmit azért általában Gabika intézi. Rám inkább csak a játék, a bohócságok, a tekergések maradnak. Kint vagyok velük az udvaron, van kecske, ló, kutya, szárnyasok…
– Már a Manó-ház indítása előtt is gyermekszerető voltál?
– Jaj, mindig. Amikor indult ez a vállalkozás, az elején a feleségem próbálta egyedül vinni, és volt egy dadusa, de nem volt meg az a családi légkör, amit ő elképzelt. Az egészet úgy álmodta meg, hogy az a gyermek lásson egy nőt meg egy férfit, egy családszerkezetet. És akkor pont ez hiányzott. Ezért aztán feladtam a szakmámat, és odaálltam én is.
• Fotó: ifj. Tornai István
– Mert milyen területen dolgoztál előtte?
– Értékesítésben.
– A cuki „óvóbácsi” élet és férfias huszárkodás nagyon ellentétes pólusoknak tűnnek. Melyik volt korábban az életedben? A huszárság?
– Nem, a bölcsőde. A negyvenedik születésnapomra kaptam a feleségemtől ajándékba egy lovat. Anélkül, hogy tudtam volna lovagolni. És megtudtam, hogy az előző tulajdonosa huszár volt. Akkor írtam az udvarhelyi huszároknak, hogy ha már nekem van egy huszárlovam, akkor én is lehetnék huszár? Így kezdődött.
– És azon túl, hogy nagyobb ünnepeken – ahogy mondani szokás – emelitek a rendezvények fényét, még mit jelent hagyományőrző huszárnak lenni?
– Az ünnepi felvonulás a legnehezebb része. Mert tömegbe kell menni a lovakkal, vigyázz, hogy senki ne sérüljön, nem mindig elég figyelmesek az autósok, tehát sok mindenre kell figyelni. De ezeken túl Erdély-szerte rengeteg huszár rendezvény van, baráti közösség alakult ki. Szóval,
nem csak arról szól a huszárság, hogy felülünk a lóra, felvonulunk, hanem akadémiai képzések vannak, neves professzorok jönnek előadásokkal,
történelmi képzések vannak, a lovak anatómiájáról, betegségéről tanulhatsz rengeteget. Amikor elmész egy ilyen akadémiára, akkor érted meg, hogy huszárnak lenni mit jelent.
• Fotó: ifj. Tornai István
– Sokan úgy képzelik, hogy felnőtt férfiak katonásdit játszanak.
– Nem, közel sem. Én voltam katona, és gyűlöltem. Tengerész voltam, aztán az első adandó alkalommal bemenekültem a konyhára, szakácsnak. Gyűlöltem lövészetre menni, könyörögtem, hogy engem ne vigyenek ki. Íjászkodni nagyon szeretek, de a lőfegyvereket utálom.
– Akkor e tekintetben sem vagy „tipikus” férfi… Lassan harminc éve vagytok házasok, ma már ez is ritkaság. Mi nálatok a „titok”?
– Szerintem a megértés. Elfogadom a párom. Talán ez a „titkom”. Egy kapcsolatban úgy a jó, hogy ne várj el többet, mint amennyit a másik tud nyújtani. Ne erőltesd, hogy azon felül teljesítsen, mint amennyit tud.
– Nálatok ki viseli a kalapot, nadrágot?
– Nálunk egyszerű a szereposztás: a feleségem a megálmodó, én a megvalósító.
– Van azért tipikus női szerep nálatok? Például, hogy a nőnek a konyhában a helye stb.?
– Nálunk én vagyok a konyhában. Az az én területem. Imádok főzni. Volt idő, amikor egy panziónak is főztem. Aztán amikor elkezdtem kapni a kemókat, abba kellett hagynom…
• Fotó: ifj. Tornai István
– Ha már említed a kemoterápiát, hogy derült ki, hogy vérrákod van?
– Éreztem, hogy valami nincs rendben, aztán jártam az orvosokat négy-öt évig, és egy véletlen folytán megkapták az okát.
– Véletlenül?
– Igen. Egy reggel bekapcsoltam a Príma Rádiót (korábbi székelyudvarhelyi rádió, ma Rádió GaGa – szerk. megj.). Nem szokásom a reggelt azzal indítani, de akkor bekapcsoltam. És ott hallottam egy felhívást, hogy nincs elég vér a kórházakban, véradókat várnak. Mondom, legyen, megyek vért adni.
Felhívtam a vérközpontot, és elmondtam, hogy szeretnék vért adni, de gyerekkoromban voltam sárgaságos.
Kérdezték, hogy milyen: fertőzéses vagy mérgezéses? Mondom, mérgezéses, a víztől kaptam. Rendben, akkor várnak szeretettel, mert most törölték el a másikat mint kizáró okot. És akkor figyeltek fel a vörös vérsejtek nagyon magas számára. A következő alkalommal, amikor mentem, akkor még magasabb volt, az azt követő pedig még magasabb. Aztán a negyedik alkalommal elküldött az orvos hematológiára, és ott derült ki.
• Fotó: ifj. Tornai István
– Nagy sokk volt?
– Hát, fejbe vágott, de túlléptem rajta, nem foglalkoztam vele. Akkor állt helyre a fejemben a rend, amikor láttam a családomat, hogy mennyire megijedtek. És tudtam, nem hagyhatom, hogy ennyire aggódjanak értem.
Tudtam, hogy kell menni tovább. Nem csak magamért, a családomért, a két felnőtt fiamért, akik mára már példaképeim lettek,
hihetetlen erő és kitartás van bennük, ami engem minden nap inspirál. Nem gyógyítható, de van rá kezelés. Pár éve még nem volt.
• Fotó: ifj. Tornai István
– El lehet fogadni, hogy nincs mit tenni, vagy próbálkoztál azért mégis például alternatív gyógymódokkal? Vagy változtattál-e az életmódodon bármit?
– Letettem a cukrot, de annyi… Aztán a feleségem kitalálta, hogy el kell vonulni a hegyekbe. És akkor megálmodtunk egy kis házat, a Madarasi-Hargita alatt. Össze is hoztuk. Egy családi örökség a terület,
gyermekkoromban ott kaszáltam nagyapám teheneinek a szénát. Aztán amikor nagyapám már nem bírta, felhagyta az egészet, beerdősödött.
És ezt pucoltuk ki nemrég szépen. És azóta minden pénteken, amikor végzünk a melóval, pakolunk, és megyünk oda. Kell az egész heti zsivaj, pörgés után egy hely, ahová kimegyünk, és lenyugszunk, lecsendesedünk. Úgyhogy ez nagyon-nagyon jót tett, az eredményeim is sokkal másabbak.
– Tényleg jobbak az eredményeid azóta, hogy megvan a kicsi ház?
– Persze. Nagyon fontos az, főleg, amikor beteg vagy, hogy miként éled a további életedet. Ha ugyanúgy folytatod az életed, mint korábban, rontod az esélyeidet.
– Mit csinálsz ma másképp, mint mondjuk, öt évvel ezelőtt?
– Például nem futok már bolondul minden után.
• Fotó: ifj. Tornai István
– Le tudtál lassulni?
– Le. Nagyon. Régen nem lett volna időm minden hétvégén elvonulni egy kis házba az erdő szélére, mert nekem annyi dolgom volt. Most megengedem magamnak.
Elengedem, hogy a fűszálak nem épp úgy állnak otthon, ahogy én szeretem, hogy imitt-amott a kerítésről a léc esik le, hadd essen, majd visszateszem.
Nekem most ki kell mennem a kis házba, és kész. Persze, ott is van dolgunk, de az pihenés, aktív pihenés. Nagyokat lehet ott sétálni, jó reggel korán felkelni, a kosarat elkapni, szedni egy kicsi gombát, megnézni a medvét, és készíteni egy jó gombapaprikást. Ott más az élet.
– Most, hogy nagyjából életközép-korban vagy, visszatekintve az életedre, csinálnál-e bármit másképp?
– Igen. Például nem vállalnék most már olyan munkát, hogy állandóan úton legyek, a családtól távol. Fiatalon rengeteget voltam úton, sokszor nem jöttem haza éjszakákra sem. Ezt biztos, hogy nem csinálnám.
korábban írtuk
Turzai Andreea rali-másodpilóta: Odavagyok a sebességért
Ha azt mondjuk, családi autókázás, valószínűleg nem egy sisakos lány jut eszünkbe, aki több mint 100 km/órás sebességnél diktálja a vezetőnek, hogy „jobb kettes, bal négy hosszú!”. Pedig pontosan ez történik, amikor Turzai Andreea beül az autóba.
