• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Régen modellkedtél. Összefügg ez azzal, hogy két méter magas vagy? Én úgy látom, hogy a kifinomult stílusérzéked is – hiszen nagyon igényesen öltözködsz – talán innen jön. Vagy pont ez vezetett oda, hogy ebbe a szakmába is belekóstolj?
– Modellkedés – áh, fiatalkori hóbort. Vicces történet, de a magasságommal mindenképp összefügg. A tizenegyedik osztály vége felé jártunk, és én az utolsó ifi kosárlabdatornámon vettem részt – országos döntő volt, és több hétre elutaztunk. Fáradtan, kicsit megtörve értem haza, hajam elnőve, borostásan, és ha jól emlékszem, egy monokli is éktelenkedett a szemem alatt. A barátaim jelentkeztek a Mr. Marosvásárhely szépségversenyre, én pedig elkísértem őket a válogatóra. Ha már ott voltam, én is szerencsét próbáltam, és be is jutottam a döntőbe.
Később megkeresett 1-2 modellügynökség, és szerencsét is próbáltam, de inkább egy 17-18 éves fiatal kíváncsisága volt az, mintsem modellkedés.
A stílus soha nem volt tudatos – gyerekkorom óta sokkal inkább arra figyelek, hogy az általam hordott ruhák kényelmesek legyenek, jól érezzem magam, amikor ezeket hordom. Nagyon sokat mozgok melegítőben, szerintem azt is tudni kell hordani. Teljes mértékben tisztelem azokat a pasikat, akik öltözetüktől függetlenül magabiztosak bármilyen helyzetben.
– Éltél Budapesten is, de elmondásod szerint nagy hiányként élted volna meg, ha végleg ott maradtál volna. Miért?
– 16-17 éves koromban fogalmazódott meg bennem az, hogy szeretnék külföldön tanulni, majd az ott megszerzett tudást és tapasztalatokat itthon kamatoztatni. Folyamatosan keresem magamban a választ arra a kérdésre, hogy miért kötődök ennyire az itthonhoz, Erdélyhez, a szülővárosomhoz. Erősek a gyökerek, amit a szüleimnek köszönhetek. Azzal száz százalékban egyetértek, hogy a helyhez való kötődés személyes identitásunk alapja. Budapesten rengeteget tanultam, felnőttem, valamennyire megértem – ez az ottani szakmai közegnek, egyetemnek, munkahelynek, barátoknak és ismerősöknek köszönhető.
Jól éreztem magam, de valami mindig hiányzott – a hosszú távú tervek fejben mindig is Erdélyben zajlottak.
Párhuzamosan Budapesten és Kolozsváron is folytattam a tanulmányaimat, a budapesti diplomázás után hazaköltöztem, és lépésről-lépésre elkezdtem dolgozni azon tervek megvalósításán, amelyek mindig is hazacsábítottak.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Rendezvényszervezőként is dolgozol. Mit nyújt számodra ez a munka?
– Közösségépítés, barátok, élmények, emlékek ezek. Két legjobb barátommal azzal a motivációval alapítottunk anno rendezvényszervező céget, hogy olyan eseményeket tudjunk szervezni, amelyekből hiány van a helyi vagy erdélyi rendezvénypalettán. Nagyon sok eseményen vettünk részt partnerként, saját szervezésű eseményeink is vannak, de ez teljes mértékben egy kedvtelésből végzett, kiegészítő tevékenység számunkra.
– Általában mi motivál abban, hogy egy munkát elvállalj?
– A kihívás – legyen ez akár szakmai, akár emberi. Csak akkor vállalok el egy munkát, ha látom abban a helyem, ha első perctől egyértelmű az, hogy hogyan tudok egy pluszt vinni a projektbe a munkám által.
Nagy hibám, hogy olykor nehezen mondok nemet – ha kapok egy felkérést, mindig igyekszem segíteni, és általában addig boncolgatjuk vagy alakítjuk a részleteket, hogy érdemben tudjak én is segíteni.
Többször megtörtént, hogy megkerestek egy bizonyos projekttel, és én inkább mást ajánlottam magam helyett. Erre nem delegálásként gondolok, sokkal inkább egy tudatos döntésre, amely a projekt sikerességét helyezi előtérbe.
– A GrowthReaktor Egyesület, amelyet alapítottál, többek között online tartalmakat is gyárt, önfejlesztés témakörben. Úgy tűnik, hogy folyamatosan foglalkoztat téged ez a téma, hogy miként lehetünk önmagunk legjobb verziója, és te magad is keresed a lehetőségeket, hogy kiléphess a komfortzónádból.
– A GrowthReaktor az első olyan projektünk, amelyet saját vállalkozásként kezelünk. Ezt is barátokkal alapítottuk, azzal a céllal, hogy minőségi online tartalmakat készítsünk az erdélyi magyar fiatalok számára, főként az önfejlesztés témaköre kapcsán. Indulás után nagyon sikeres volt a projekt, nagyon sokan értékelték és támogatták, remek networking lehetőség volt az erdélyi közéleti térben.
Büszke vagyok arra, hogy a miénk volt az egyik első erdélyi magyar nyelvű podcast, amikor a legnehezebb feladat az volt még, hogy a podcast fogalmát megismertessük a hallgatókkal.
A Covid alatt a kínálat megelőzte a keresletet, nagy lett a zaj az online térben, és mi kis halként elmerültünk az online tartalmak végtelen tengerében. A tudatos önfejlesztés viszont azóta is szerves része az életemnek – erre ösztönzöm alkalomadtán a diákokat, vagy azokat a fiatalokat is, akikkel együtt dolgozom. A mai modern, rendkívüli módon felgyorsult világban ez az egyik fő lehetőség arra, hogy lépést tudjunk tartani a körülöttünk lévő dolgokkal.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Mi az, ami kimozdít a komfortzónádból? Netán az, amiről úgy érzed, hogy egyelőre nem tudnál vele megbirkózni?
– Tudatosan keresem azokat a dolgokat, amelyek újak, tanulni tudok ezekből, és annak érdekében, hogy elsajátítsam, ki kell mozdulnom a komfortzónámból. Ilyen volt belépni a doktori kutatásom által egy fiatal, akadémiai közegbe, küzdöttem is az elején egy kicsit egy enyhe imposztorszindrómával.
Rengeteg olyan dolog van, amivel egyedül nem tudok megbirkózni, de olyan család, baráti kör és emberek vesznek körül, akikkel közösen már minden könnyebben megy.
Az apa szerep lesz számomra életem legnagyobb és legfontosabb projektje. Kicsit tartok tőle, ezért is próbálok rá tudatosan készülni. Pillanatnyilag csak tervezés alatt van a gyerekvállalás, remélem, hogy 1-2 éven belül valóra válik.
– Rengeteget utazol, követhetetlen, hogy éppen hol vagy, és honnan dolgozol. Mit nyújt számodra az utazás?
– Lehet meglepő, de számomra egy kicsit az utazás kényszeres. Soha nem szerettem utazni, már gyerekkoromban is egyetlen dolgot szerettem: megérkezni. Nem szeretem az utazás folyamatát, sem az ezzel töltött időt. Néha az a legnagyobb feladatom, hogy az utazással töltött időt próbáljam meg hasznosan eltölteni, ez természetesen nehezebb akkor, ha vezetnem kell. Évek óta tudatosan halmozom a szerepeket, és ezáltal valóban sokat kell utaznom, de gyakran az utazásnak csak azt a részét élvezem, amikor hazafelé tartok, és tudom, hogy néhány napig kizárólag a konyha-nappali tengelyen tudok majd mozogni.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Amellett, hogy közösségi ember vagy, kiterjedt baráti körrel, nagy energiákkal véded a magánszférádat, az énidődet, teljesen tudatosan. Mióta van ez így?
– Újévi fogadalom volt egy-két évvel ezelőtt, hogy a számomra toxikus embereket és társaságokat tudatosan elkerülöm. Életem legjobb döntése volt. Rengeteg időt spórolok ezáltal, rengeteg energiám felszabadul, amelyet valóban hasznos dolgokra tudok fordítani.
– Nemsokára megnősülsz. Adja magát a kérdés: mit értékelsz leginkább egy nőben?
– A kölcsönös együttműködést. Hihetetlenül nagy érték az, ha egy pár megtalálja a módját annak, hogy kölcsönösen építsék egymást, együtt fejlődjenek. Világéletemben imádtam a hölgyek társaságát, hiszek a férfi-nő barátságban, és mindig voltak hozzám nagyon közel álló női barátok. Valahogy úgy látom, hogy minden egyes nő élete egy izgalmas kalandregény, amelyet én hatalmas előszeretettel olvasok.
Mi, férfiak egy fokkal egyszerűbbek vagyunk, és örülünk is ennek. Mi képesek vagyunk úgy elbeszélgetni egy másik férfitársunkkal órákon keresztül, hogy a nevét sem tudjuk, és abszolút semmit nem tudunk meg róla, de attól a beszélgetés nagyon élvezetes.
Egy hölggyel nem így van – a hölgyek esetében fel kell göngyölíteni a történetet. Ha ezt a történetet sikerül később közösen úgy írni egy párnak, hogy az mind a két félnek megfeleljen, az teljes siker.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Mi a véleményed a „klasszikus” női-férfi szerepekről?
– Hiszek benne, részben. Első perctől úgy neveltek, hogy tisztában legyek a nők és férfiak közötti alapvető különbségekkel. Mindamellett, hogy hiszek a nő és férfi közötti totális egyenjogúságban, előszeretettel nyitom ki egy hölgy előtt az ajtót, adom át a helyem, vagy nem engedem, hogy cipeljen bármit is a jelenlétemben. Teljes vállszélességgel támogatom a nemek közötti egyenlő bérezést, és azt, hogy a nők vezető szerepet töltsenek be például a politikai színtéren – teljesen más, szükségszerű színt hoznak.
– Rengeteg mindennel foglalkozol, és gyakran irányt váltasz, ha kell. Hol látod magad tíz év múlva?
– Ezt a kérdést nem tudom most megválaszolni. Ha egyetemen oktatok vagy előadást tartok, mindig azt mondom a fiatal hallgatóságnak, hogy nagy valószínűséggel az a pozíció, amelyben dolgozni fognak 10 év múlva, per pillanat nem létezik. Nem tudom, hogy mivel fogok foglalkozni, magamat ismerve, addig még nagyon sokszor pályát fogok váltani, meg belekezdek új projektekbe. A doktori pályámat addig köteles vagyok befejezni,
szeretnék büszke apa és férj lenni, valamint szeretném, hogy az a családi fészek, amelyet most még csak megálmodtunk, addigra valóra váljon.
Szeretnék a közösségemnek hasznos tagja lenni, jelentsen ez bármit is ebben a pillanatban. Ezek mellett gondolkodom, hogy ültessek el néhány diófát, meg neveljek fel néhány struccot, azok pedig meglepően hosszú távú tervek, nem fogok mellettük unatkozni. Meg amúgy sem.
