• Fotó: Turzai Andreea archívuma
– Három éve versenyzel édesapáddal, de mi az első emléked a versenyzéssel, a ralival kapcsolatban, hiszen te már gyerekként belekóstoltál ebbe. Édesapád mindig is versenyző volt.
– Úgy nőttem fel, hogy folyton autók közt voltam. Apu először ralikrosszozott, és amikor kicsi voltam, mindig ott voltam a versenyeken, és a pálya széléről néztem őt.
Az első emlékeim azok, amikor gumicsizmában – mert a ralikrossz sáros műfaj – tipegtem-topogtam mellette, izgultam érte.
Aztán közben ő folyamatosan változtatta a verseny típusát, sokfélét kipróbált, például a terepralit (off road), a hegyi versenyzést (VTM) stb., és mi anyuval mindenhova elkísértük. A versenyek után mindig vitt egy kört az autóval, persze sokkal lassabban, mint a versenyeken, de nagyon szerettem. Úgy látszik, apura ütöttem, mert én teljesen odavagyok a sebességért, szeretem az adrenalint, míg anyukám retteg tőle.
– Már akkor tervezgetted, hogy felnőttként te is szeretnél hozzá csatlakozni?
– Nem volt ilyen a fejemben, de szerintem ezt apu belém nevelte, mert amikor kis ajándékokról volt szó, én kislányként nem babákat kaptam, hanem autókat (nevet). Úgyhogy rengeteg kisautóm volt. Sok időt töltöttünk együtt apuval, mert sokszor dolgozott otthon, autókat javított, és én mellette tettem-vettem. Ezt láttam, ebbe nőttem bele…
Közös szenvedély: Turzai Andreea és Turzai Dániel • Fotó: Turzai Andreea archívuma
– És végül társa lettél a versenyeken…
– Amikor elkezdett szuper raliban versenyezni, az kisvárosi verseny, be lehetett ülni a pilóta mellé saját felelősségre. Apu kérdezte, hogy nem mennék-e vele? Hát hogyne mentem volna!
Látta, hogy nem félek, nem érzem rosszul magam, sőt, szerettem, és neki nagyon régi vágya volt, hogy nagy raliversenyeken vegyen részt.
Oda eljutni nagyon nehéz, rengeteg kritériumnak kell megfelelnie az autónak például, de azt mondta, ő mindent megtesz ezért, azonban kell egy navigátor. És pont amikor meglett a jogosítványom, kérdezte, hogy nem szeretnék elmenni esetleg navigátor iskolába? Én pedig úgy voltam vele, hogy megpróbálom, hiszen szeretem. Szóval, miért is ne? És ahogy meglett a diplomám, belevágtunk.
– Emlékszel az első versenyre?
– Hogyne! Máramarosban voltunk. Nagyon jó volt, rengeteg élményen mentünk keresztül. Elkaptunk havazást, esőt, drótkerítést, mindent, amit csak lehetett. Nagyon nagy volt az izgatottság bennem, és a mai napig nagy lámpalázam van indulás előtt. De az elsőnél… Ott azt éreztem, hogy óriási a nyomás rajtam, nagy a tét, és most bizonyítani kell.
– Egy navigátornak sok feladata van egy raliversenyen?
– Rengeteg. Nagyon oda kell figyelni a pilótára. De verseny előtt sok az adminisztratív munka is.
Van egy kis füzetünk, amelyben szerepelnek az időpontok, hogy mikor kell kimenni a parkszervízből, mikor kell a versenypályára érni, azt el is kell vinni a bírókhoz,
hogy lepecsételjék stb. És emellett két napunk van felkészülni a versenyre. Olyankor felmegyünk a versenypályákra, én veszem a füzetemet, és a pilóta, apu, elkezdi diktálni, mit írjak bele: kanyarok, hogy jobbos vagy balos kanyar, hány fokos, kell-e előtte fékezni, azt is, ha esetleg az úton van valami veszély, teszek felkiáltójeleket… Szóval, vannak ilyen kulcsszavak, amiket leírok, és versenynapon feldiktálom.
Három éve alkotnak egy csapatot • Fotó: Turzai Andreea archívuma
– Ez a pilóta-navigátor kapcsolat másmilyen lehet így, hogy ti apa-lánya páros is vagytok…
– Ami érdekes, hogy valamiért mi úgy szoktuk meg apuval, hogy félig románul mondom a mondanivalómat, és félig magyarul. Úgyhogy szerintem, ha beülnék más mellé, nagyon el lennénk vesztődve mindketten. Mással nem működne. Apuval nagyon összecsiszolódtunk, és
annyira jól megy a csapatmunka, olyan jól megértjük egymást, hogy már van, amikor a szuszogásból tudjuk, mit érez, mit gondol a másik.
S akkor nyugtatjuk, biztatjuk egymást. Szóval, nagyon-nagyon fontos, hogy meglegyen az összhang a pilóta és a navigátor között, s nálunk, úgy érzem, megvan. Nekünk egyébként eddig is kivételesen szoros kapcsolatunk volt, de a versenyek alatt ez még mélyebb lett, hiszen heteket vagyunk együtt, amikor elutazunk. Persze,van, amikor nehéz, mert mind a ketten nagyon lobbanékonyak vagyunk.
– Szoktatok veszekedni?
– Persze. Megesik. Még volt olyan is, hogy verseny előtt vitatkozunk, de nem tart hál’ istennek sokáig. Egy-két perc, mert amilyen hamar fellobbanunk, olyan gyorsan le is nyugszunk.
– Ahogy elindul a verseny, akkor már az adrenalin veszi át az irányítást, gondolom.
– Igen, és ki is tart egész estig, a verseny végéig. Azok a pillangók ott vannak végig. Na, de amikor elszáll az adrenalin, az úgy kiüt, hogy szinte elájulok a kimerültségtől.
– Legtöbb mekkora sebességgel mentek a pályán?
– Őszintén nem is tudom, mennyi volt a maximum, megyünk akár 160-170 km/órás sebességgel is, de mivel általában nagyon kucifántosak a pályák, veszélyesek a kanyarok, sok minden lehet az úton, amire oda kell figyelni, azért le is lassulunk. Vannak az egyes, kettes kanyarok, azok szinte 90 fokos kanyarok, amiket nem lehet nagy sebességgel bevenni. Úgyhogy itt
nagyon sok minden függ a pilótának az ügyességén, az én felkészültségemen, mert ez tényleg egy komoly csapatmunka.
Fontos, hogy hogyan, mikorra időzítem ezeket a bemondásokat. Néha másodpercek számítanak. Volt olyan győzelmünk, amikor három másodperccel győztünk…
Közös siker • Fotó: Turzai Andreea archívuma
– Van olyan, amikor édesapád megkérdőjelezi azt, amit bemondasz?
– Nincs. Általában nem szokott ilyen lenni, de volt már, hogy hibáztam. Nem volt időm újra végigmenni a pályán, és átnézni, így
véletlenül egy jobbos kanyarnak én balost írtam be, és azt is mondtam.
Szerencsére ő is figyel, nem volt gond, de ezek azért nagy hibák. Oda kell figyelni. Akkor döntöttük el, hogy máskor nem számít, mi történik, mi úgyis kétszer fogunk végigmenni minden pályán, és leellenőrizni, hogy minden rendben legyen.
– Nem félsz? Soha nem volt benned félelem verseny előtt?
– Félelem nem, izgalom az van. A start előtt minden porcikám reszket, de abban a pillanatban,
ahogy elindulunk, nagyon beszűkül a világ, és nincs más, csak az autó, a pilóta és én.
Teljes mértékben ki tudom zárni a külvilágot. Olyan, mintha minden más megszűnne. Ott, azok a percek, ilyen véget nem érő percek, amikor csak arra tudok koncentrálni, amit csinálok és semmi másra.
– Hosszú egy-egy versenynap?
– Van olyan, hogy beülünk reggel 8-kor a kocsiba, és este 10 órakor szállunk ki. Ez egy egész napos folyamat, pályáról pályára megyünk, úgyhogy hosszú, nagyon hosszú.
Ha kell, kereket is cserél Deea • Fotó: Turzai Andreea archívuma
– Van kedvenc pályád, amit nagyon szeretsz?
– A máramarosi rali az egyik kedvencem és a hargitai, de igazából mindegyiknek megvan a nehézsége, a szépsége, mindegyik különleges a maga módján.
– Ez azért egy nagyon férfias közeg. Vannak rajtad kívül még nők?
– Amikor elkezdtem, nem igazán voltak. Nekem nagyon furcsa volt, hogy csak férfiak szállnak ki az autóból. Az a tipikus férfias tesztoszteron volt a levegőben mindenhol, s persze minden, ami vele jár (nevet). Kapkodtam is a fejem, hogy édes istenem, hol vagyok… De
rendkívül odafigyeltek rám, pont ezért, mert én voltam az egyedüli csaj a versenytársak között.
Volt olyan, hogy egy versenyen nagy meleget kaptunk ki, rosszul lettem, és olyan segítőkészek voltak, mindenki jött, hozták a vizet, csokit, kinek mi volt a kocsijában. Na, de azóta már kezdünk többen lenni, növekszik a csajok száma a ralin.
Előfordul, hogy 160-170 km/h-ás sebességgel száguldanak • Fotó: Turzai Andreea archívuma
– És mivel kompenzálod ezt a férfias elfoglaltságot? Vannak „csajos” dolgaid?
– Persze. Amellett, hogy manikűrösként dolgozom, járok rúdfitneszre. Tavaly kezdtem el, és azt érzem, ott kijön belőlem a nőiesség, mindamellett, hogy nagyon nehéz sport, rendkívül nagy fizikai erőt igényel. Szóval,
szeretek én csajos csaj lenni, de ugyanúgy imádom az adrenalint, a verseny, a motorzúgást, nem tartom magam kényes lánynak.
A versenyek alatt is volt már, hogy segítettem apunak kereket cserélni, hogyha defekt volt. Nagyon szeretem az életet, és szeretem is kivenni mindenből a részem. Otthon főzök, mosok, takarítok, a munkában is csinálom a feladatomat, hogyha pedig a raliról van szó, akkor beleadok anyait, apait, amit kell, nem ódzkodok attól, hogy összemocskolom magam, van mosógép, kimossuk. Így is neveltek engem a szüleim.
– Átülnél valaha a pilótaülésre?
– Nem. Nem vonz maga a vezetés annyira, mint az, amit ott átélek navigátorként.
– Mit adott neked mind ez idáig ez a sport?
– Nagyon sok mindent: barátokat, élettapasztalatot, édesapámmal a kapcsolatot, ami sokat változott amióta együtt versenyzünk. Szóval, sok mindennel gazdagodtam.
– Hogy látjátok, meddig fogtok még versenyezni édesapáddal?
– Nagyon remélem, hogy minél hosszabb ideig. Nagyon szeretjük és nagyon feldob engem a motorversenyzés. Mindamellett, hogy borzasztóan stresszes – főleg apunak, hisz ő még az autóért is felel –, én azt mondom, hogy ameddig lehetséges, addig ott leszünk.
