Fehér haj, egyenes tartás, és - idős kora ellenére - a világra még mindig nyitottságot sugárzó arc. A sarokpadon félre téve néhány könyv és keresztrejtvény, amelyeket most is napi szinten használ, így tartja karban az elméjét. Szabadkozva, szerényen kérdezi,
„mit érdekli az embereket egy ilyen öregasszony?!”
Nekem azonban szilárd meggyőződésem, hogy pontosan az ilyen öregektől van, amit tanulni: életről, küzdelemről, munkáról, akarásról, családról, pályafutásról és a változásokhoz való alkalmazkodásról. Hiszen az unokákat ringató, fáradtságot nem-, a kétkezi munkát viszont annál inkább ismerő nagyszülők távozásával minden a feledés homályába vész, ha nem beszélgetünk a szavuk járásából jól ismert „akkori, más világról”. És a szabadkozás ellenére, szeretnek róla beszélni. Mama is szeret. Cinkos mosoly húzódik ilyenkor az arcán, engem pedig jóleső melegség tölt el.
Múltbéli történetekkel formálni a jelent
Pályafutása – s egyúttal nagybetűs felnőtt élete is – 1954 augusztusában kezdődött. 17 évesen, éjszaka érkezett meg szekéren a Korond községi Atyhából Székelyszentlélekre az új tanítónő, akit a tanítóképző elvégzése után helyeztek oda oroszt tanítani. Akkor még nem tudhatta, hogy a kis falu augusztus éjszakai homályában feltűnő templomának tornya lesz az otthon jelképe egész hátralévő életében.
Tanítónéni – ma már így ismerik, emlegetik a faluban, egykori tanítványok, szomszédok, barátok, falustársak, hiszen azóta is Székelyszentléleken él, nyugdíjazásáig ott is tanított. Sőt,
még ha akaratlan is, tanít ma is. Engem, minket – az unokáit.
Egy alkalommal a tanítás kommunista rendszerbeli kihívásairól, visszásságairól beszélgettünk, és az egyik ennek kapcsán mesélt története gyakran eszembe jut azóta is. Azt hiszem, amellett, hogy jót mosolyogtam és meghatódtam rajta, kicsit meg is szégyelltem magam.
„Abban az időben nem volt szabad karácsonyfát készíteni, de mégis mindenki abban járt, hogy egy-egy kicsi karácsonyfát csináljon, hogy mégiscsak érezze az ünnep melegét, hangulatát. Én például sütöttem linzerkoszorút, azt kötöztem fel a körülbelül 50 centiméteres karácsonyfára, tatának – aki szintén tanárként tevékenykedett a faluban – vettem egy pizsamát, azt betettem a fa alá.
Tulajdonképpen annyit ünnepeltünk ketten karácsonykor, hogy ettünk s lefeküdtünk, de volt karácsonyfánk szenteste, ami segített megélni az ünnep örömét, hangulatot csinált.
Hanem aztán a magyar autonóm tartomány pártbizottságától lejöttek ellenőrizni, hogy tanítunk-e karácsony másodnapján. A tanítással nem is volt baj, csak aztán az iskolából mindenik tanügyihez bejöttek a saját lakásába,„keresték az igazgatót”. Valójában azért jöttek, hogy ellenőrizzék, díszítettünk-e karácsonyfát, mert ugye nem szabadott volna. Január hatodikán aztán volt egy rajoni gyűlés, az egész rajonból ott voltak a tanítók. A főtanfelügyelő ott felolvasta, hogy a szentléleki tantestület karácsonyfa árnyékában fogyasztotta el a karácsonyi töltött káposztát, s ezért szankciót kaptunk: akkoriban negyedévenként adtak 250 lej prémiumot, annak, aki mondjuk többet csinált, mint a másik, jól végezte a dolgát – na,
a karácsonyfák miatt egy esztendeig senki nem kapott prémiumot a szentléleki tantestület tagjai közül.
Mi, három család laktunk itt a faluban akkor, és mindannyiunknál karácsonyfa volt. Ilyen szempontból hogyne volna jobb a mostani rendszer” – mesélte kacagva, én pedig őt hallgatva, azon gondolkodtam, hogyan veszett el belőlünk észrevétlen az apró dolgoknak való örülni tudás.
Megszabadulni a szemellenzőtől
Anyagi jólétünk hozományaként, hajlamosak vagyunk az elégedetlenségre, mindig többre vágyunk, nem csak karácsonykor, hanem az év minden napján. Pedig gyakran a legapróbb dolgok tudnák valójában betölteni azt az űrt, ami bennünk tátong – s amit sokszor anyagiakkal próbálunk pótolni. Ma, amikor az embernek mindent lehet és mindene megvan, talán éppen ez a fene nagy szabadság korlátozza leginkább. Szemellenzőt viselünk mindannyian, amitől nem látjuk az életünkben meglévő igazi értékeket. Hogy nem korlátoz semmi az ünnepek megélésében.
Egészség, szabadság, lehetőségek tárháza, minden a rendelkezésünkre állhat, gyakran mégis ájuldozunk nagy boldogtalanságunkban.
Nagymamám történeteinek köszönhetően, időről időre megszabadulok a szemellenzőtől, nagyon sokszor merítkezek belőlük a hétköznapi problémák során. Mindenkinek receptre írnám fel az ilyen tapasztalt, „más világot” élt öregekkel való beszélgetést. Olyan világba kalauzolnak történeteikkel, amelyről keveset tudunk, olyan érzések húrjait pengetik meg bennünk, amikről talán egyáltalán nem is tudtuk, hogy léteznek, és olyan örökséget hagynak ránk ezáltal, amit soha nem vehet el senki. Nem kézzel fogható érték ez, hanem sokkal több annál, hiszen
ha egy kicsit is elgondolkodtat, már esélyt adunk magunknak a változásra. Arra, hogy értékelni kezdjük azt, ami a szemnek láthatatlan.
„Mindenki tanítónénije” - gyakran így nevezem Őt magamban, mert így nevezik a faluban máig is. Mi „csak” mamának, mégis, számunkra is igazi, nagybetűs Tanító, hiszen a mi életünkbe most is – amikor már számára csupán emlék a valaha volt tanító lét – becsempészi azt a fajta pótolhatatlan tudást, amit csak ő tud.
Fotó: Bencze Emese
