2006
Mi, a szervezők minden nap, nagyszünetben begyűjtjük és kiosztjuk a címzetteknek. Olyan lány is van az osztályunkban, aki minden nap többet is kap. Nekem nem küldött senki. Persze, az egyik osztálytársam, Arni, aki egyébként nem szokott bántani, most szertelenül ki is hangosítja kacagva az egész osztálynak, hogy mindenki tudja: Andi nem kapott egy villámpostát sem. Szégyenemben, hogy leszálljanak rólam, azt mondom, nekem nem is kell, mert nekem már van barátom. A következő szünetben Arni szalad el mellettem az udvaron, visszafordul, s nekem szegezi kaján mosollyal a kérdést: – Hallod-e, tényleg van barátod? – Igen. Miért? – Hát csak. Csak fura. – Miért fura? – Hát, hogy egy ilyen lánynak van barátja. – Milyen lánynak? – Csúnyának – maga is meglepődik, hogy kimondta. Azzal szalad tovább.
Ronda a rövid fazonú, de mindig elnőtt hajam, az, hogy szemüveges vagyok, a pattanásaim, hogy nem egyenesek a fogaim. A terepmintás, fiús kapucnis felsőm sem segít sokat a látképen. Becsengetnek, így abbahagyom. Amúgy is csak a felsőtestem látom a falra akasztott fürdőszobai tükörben. Ez volt az első mustra.
Másnap reggel már kíméletlenebb vagyok. Mielőtt felöltöznék, a kicsi szoba ruhás szekrényének ajtaján lévő tükör elé állok. Tetőtől talpig látom magam. Ugyanúgy a felső testemmel kezdem, elsorolom, mindazt, amit csúnyának látok magamon. Aztán a hasamtól lefelé már ököllel ütök a csípőmre, fenekemre, combomra, lábszáramra, mintegy büntetésül. Ez lesz a reggeli rituálém minden egyes reggel, hosszú ideig.
Rettegek attól, ha mondjuk osziórán visszanézünk egy néptáncelőadást. A lábamra szegeződik a tekintetem, és minden más mellékessé válik. Csak a mindenhonnan kitűnő, vastag lábam látom. Persze, ez másnak is feltűnik az osztályból, s mindig akad egy-két szemfüles, aki nem rosszindulatból, csak úgy heccből felhívja a figyelmet. Utálom magam kézilabdamezben is, főként idegen pályán. S csak abban bízom, hogy csapattársaim nem hallják a lelátóról nekem intézett, gúnyolódó szavakat.
Női rokonok, nagynénik kinőtt vagy épp kifogyott ruháiban járok nagyrészt. Megöröklöm a stílusom. Alig veszek vagy kapok új ruhát, ha mégis, valahogy mindig mellé lövök. A most aztán tényleg lefogyok szellemében, de leginkább talán amiatt, mert főként a falusi boltokban hiánycikk a plus size ruházat, bele kell tuszkolnom magam normál méretekbe.
Szinte bárhol hallom, ahogy összesúgnak mögöttem. Immár hozzám nőtt, s akarva vagy akaratlanul, de már nem is hallom, hogyan folytatódik, csak annyit: „Né, a másik…”
A gyermekek a legkíméletlenebbek, de nem egyszer sírom tele a párnám a „jóakaró” felnőttek miatt sem, akik nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret. Lassan megtanulom ezt a „jómodort”.
amennyire csak lehet, hátha kiküszöbölhető valamelyest a fojtó és folyton bennem lakás. Egy, az asztalnál visszahúzódó, „nem kérek szépen, köszönöm szépen” típusú serdülővé válok, aki hosszú nadrágban vészeli túl a legnagyobb nyarakat is. S aki magányában torol meg mindenféle atrocitást a világ ellen, de leginkább saját teste-lelke ellen.
korábban írtuk
Villáminterjú Aczél Dórával: A közösségben hiszek
Tréner, táborvezető, a Fájdallam című nagysikerű kötet szerzője, a nagyváradi Grund School Egyesület alapítója: ezúttal Aczél Dóra válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.
