„Többet lesz otthon, mint intézményben!” – ez volt az egyik figyelmeztetés, amit nagyon sokszor megkaptunk, amikor a gyermekünk közösségbe íratása került szóba. Szerencsére ez a mi esetünkben nem lett igaz, az első évet megúsztuk néhány kisebb betegséggel (szerintem sokat segített, hogy az elején még szopizott is, így folyamatosan kapta az anyai immunerősítést), és egész nyáron kutya baja sem volt.
Aztán megkezdődött az újabb tanév, és a második hét csütörtökén már otthon tartottam azzal a gondolattal, négy nap alatt hátha rendbe is jön. Igazam lett, azonban nyilván mi is elkaptuk, előbb én, aztán a férjem, és szombaton délelőtt már azzal hívtam fel anyukámat, legyenek szívesek átvenni Leót egy kicsit, hogy tudjunk pihenni. Amint kint voltak az ajtón, azonnal be is bújtunk a paplan alá. Másfél óra után csöngött a telefon a legmélyebb álmomból kirángatva, hogy a fiam haza szeretne jönni.
Egyrészt olyan szempontból, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy a szüleim a szomszédban laknak, és Leo is nagyon szívesen tölt időt velük, így szinte bármikor, spontán módon is megkérhetjük őket, hogy vigyázzanak rá, legyen szó betegségről, vagy csak arról, hogy el szeretnénk menni moziba. Tudom, hogy nagyon sok kisgyermekes szülőnek nincs meg ez a biztonsági háló, így mindig hálás vagyok a mi helyzetünkért.
Tisztában vagyok azonban azzal is, hogy
Nyilván ez nem egy egyéni hiányosság, hanem egy társadalmilag kódolt probléma. Mindenhonnan az ömlik ránk, hogy muszáj produktívnak lennünk. Hogy ha ágyban maradunk (még akkor is, ha valóban nagyon betegek vagyunk), lusták vagyunk. Hogy a pihenést ki kell érdemelni, meg az amúgy is a gyengéknek való? Egy olyan világban, ami az értékünket a hatékonyságunkban és a termelési képességünkben méri, könnyű azt érezni, hogy ha megállunk, akár csak pillanatra is, elbukunk. Vége. Elrontottuk.
Különösen igaz ez szerintem az anyákra. Sokszor eszembe jut, micsoda megkülönböztetett figyelemben volt részem nagy pocakkal. Idegenek az utcán rám mosolyogtak, és meg akarták fogni a hasamat. Sorban előre engedtek, tömegközlekedésen átadták a helyüket.
Szociális életük a közeli rokonságra és más kisgyermekes családokra korlátozódik. Fix időpontban kezdődő eseményekre eljutni kész logisztikai bravúrrá válik, de este hat után már inkább lehetetlen.
Hirtelen felelőssé válnak egy teljesen másik, új ember életéért is, és nem csak fizikailag kell gondoskodniuk róluk, de észben kell tartaniuk azt is, hogy mikor milyen oltásra van szüksége, milyen vitamint kell szednie, van-e elég ruhája a következő évszakra, elfogyott-e a pelenka, és a listának nincs vége. És bár mindig örömmel tölt el a gyermekeiket bölcsődébe hozó apák látványa, és látom, tapasztalom, hogy itt van egy új férfi generáció, aki igenis igyekszik odatenni magát és kivenni részét a szülőségből, azt szerintem senki sem vitatja, hogy
Ott van egy kimondatlan elvárás, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megszülted (vagy örökbefogadtad) a gyermeket, hirtelen profi nutricionistává, szakáccsá, tanárrá, edzővé, pszichológussá, menedzserré, titkárnővé, mesemondóvá, életvezetési tanácsadóvá kell válnod, akkor is, ha mindaddig nulla affinitásod volt bármelyik szakma iránt. Mindezt csináld odaadással és türelemmel, de maradjon időd annak is utánaolvasni, hogy mennyi hozzáadott cukor van a gyermeknek adott élelmiszerekben. Aztán, hogy organikus pamut-e az új pizsamája, tönkreteszed-e a csecsemőt azzal, ha hintában altatod, vagy fogod a kezét az első lépéseinél, és persze tudj hirtelen lovat, kacsát, mentőautót is rajzolni – ismét csak – akkor is, ha addig nulla rajztehetséged volt.
Csináld mindezt, ha süt a nap, vagy esik, ha jól aludtál (haha!) vagy egész éjszaka alig valamit, ha éppen szétvet az ideg valami apróság miatt, amire két nap múlva már nem fogsz emlékezni, és persze, természetesen, akkor is, ha beteg vagy.
Az a nő, aki mindezeknek megfelel, nem ember, hanem robot. Ezen gondolkoztam szombaton délelőtt, mielőtt elaludtam volna: hogy nem akarom, hogy a gyermekem abban a hitben éljen, hogy anya mindig mindent megcsinál, akkor is, ha az rossz neki. Számomra rengeteg belső munkába és terápiába telt, hogy belássam, nem kell mindig mindenkit kiszolgálnom, hogy – ki hitte volna! – tehetem magam is néha az első helyre, és nem leszek attól önző. Vagy, ha igen, erre a fajta önzőségre mindannyiunknak szüksége lenne időnként.
Hiszen szükségük van ránk, és – valljuk be – az azért jó érzés. Gondoskodni jó. Fontosnak lenni jó. Viszont hosszú távon mivel adunk többet a gyermeknek? Ha óriási fejfájással, bedugult orral, prüszkölve-taknyolva is minden kérésére ugrunk, vagy ha megmutatjuk neki, hogy gyengének lenni oké. Segítséget kérni oké. Anya nem azért szuper, mert egy elpusztíthatatlan, mindenre képes robot, hanem pont azért, mert ember. Minden erősségével és sebezhetőségével együtt.
korábban írtuk
Péter Beáta: Anyu
Még egy kicsit itt megtapasztom, aztán karcolok rá ablakokat, így szépen. Ötemeletesre tervezem, a tetejét kirakom kagylókkal. Anyu azt mondta, építsek egy homokvárat, amíg ő elküld néhány levelet, elintéz egy-két telefonhívást.
