2007
A szokásos évi falunapokat a vasárnap esti szabadtéri koncert zárja. Két barátnőmmel megyek. Koncert után még tart a fesztiválhangulat, bár már csak kevés ember lézeng a focipályán. Nem akarunk még hazamenni. Egy asztalnál üdítőzünk a sörsátor alatt. Három srác jön és megkérdezi, leülhetnek-e hozzánk. Igent mondunk. Látásból ismerjük őket a faluból. Beszélgetünk. Majd szép lassan kezdenek belsőséges körök kialakulni. A barátnőim és egyik-egyik fiú kiválnak a nagy egészből és elkezdenek sugdolózni, flörtölni talán. Én és a harmadik fiú, E az asztal egyik-másik végén levegőnek nézzük egymást. Én a zene ritmusát dobolom ujjaimmal a poharamon. Úgy teszek, mintha valami nagyon érdekelne a távolban és egy pontot figyelek.
– Nem megyünk haza? – fordulok barátnőim felé. Pedig látom, hogy csak most kezdik igazán jól érezni magukat.
Kitalálják, hogy a fiúk kísérjék haza a lányokat. A két flörtölő fiú a barátnőimet. E-nek pedig félvállról odaszólnak, hogy kísérjen haza engem, ha már úgyis egy irányban lakunk.
– Isten ments! Inkább öngyilkos leszek – mondja.
Nem indulok haza, csak azért sem! Pedig rohanni szeretnék, és már vacogok. Nem akarom, hogy azt higgye, azt akarom, hogy elkísérjen. Ott fagyoskodok, hadd induljon el ő előbb. Aztán mikor végre mindenki elindul, ki-ki más irányba, megvárom, hogy E előre haladjon, s csak jó néhány méterrel lemaradva lépegetek hazafelé.
E ma már nem él. Saját kezével vetett véget életének, nagyon fiatalon. Sokszor mardos a bűntudat, miért nem hallottam meg bántó szavai mögött segélykiáltását?
2008
Ami engem illet, későn kezdem el a diszkós korszakom. Valahogy úgy érzem, nincs ott semmi keresnivalóm. Arról nem is beszélve, hogy bármikor benne lehet a pakliban az apuval való összefutás. Nem is értem, hogyan téved újra és újra egy éjszakai lokálba kocsma túrái során. Persze, aztán sokáig ezen élcelődik a falu fiatalsága.
Egyik osztálytársam tartja a szülinapi buliját péntek este. Az osztály nagy részét meghívja, engem is. Nyolcadik vége felé járunk. Persze, az otthon megünnepelt szülinap a diszkóban folytatódik. Eszem ágában sincs menni, de aztán az édes, csajos pia hatása alatt és a társaim unszolására csak beadom a derekam. Kényelmetlenül érzem magam. A klub neonja borzasztóan feltűnővé teszi a kígyómintás nadrágom, az övem, amit karcsúsítás céljából raktam a derekamra, borzasztóan melegít.
Feszélyezetten táncolok, próbálok lazának tűnni, miközben a legnépszerűbb zenékre tombol körülöttem a tömeg. Meglepetésemre nem a falu fiataljaival van tele a hely. Ez most a környék egyik legfelkapottabb szórakozóhelye, nemcsak a környékbeli falvakról, de még városról is jönnek bulizni.
Már hajnal felé jár, amikor egy nem épp józan, harmincas évei elején járó, egyébként jóképű férfi kinéz magának. Táncolni akar velem, nyomul. Úgy teszek, mintha hidegen hagyna.
Amikor észreveszem, hogy a barátnőm indulni készül, kapok az alkalmon és csatlakozom hozzá.
A péntek este mámorában telik a hétvége. Elvégre ez volt az első alkalom, amikor egy férfi pozitív értelemben figyelt fel rám és táncolni akart velem. Velem. Esz a fene, hogy újra diszkóba menjek. Következő pénteken újra csatlakozom a barátaimhoz. Apu persze külföldön van.
Most sem vagyok kevésbé görcsös. Titkon szememmel a múlt heti srácot keresem. Aztán valahogy egy nálam jóval idősebbekből álló körben találom magam és újra egy harminc felé járó, kopaszodó alakkal táncolok.
A velem egykorú fiúk rám sem néznek. Nekem az érett pasik tetszenek, hazudom magamnak, miközben tudom, ez az esélyeimről, mintsem az érettségről szól.
Még néhány alkalommal elmegyek. Sosem érzem igazán jól magam. Nem történik semmi említésre méltó. Aztán egyik csípős téli éjszaka két barátnőmmel gyalogolunk hazafelé, amikor lelassít mellettünk egy sárga Dacia. Két vagy három fiatal férfi ül benne.
– Nem ültök be? – kérdezik. Lassítjuk a lépteink, egy pillanatra fontolóra vesszük. Aztán valamelyikük kiszól:
– A kövér ne jöjjön! Úgy teszek, mintha nem hallanám, de már érzem a sós könnyeim a torkomban. Nem nézek arra, gyorsabbra veszem a tempót. A barátnőim is csatlakoznak hozzám, talán sajnálatukban.
2010
Épp, hogy elkezdem a középiskolai Pallós életet, egy ismeretlen szám kezd hívogatni a telefonomon. Először napközben hív, suli időben, így napokig nem válaszolok és nem is hívom vissza. Aztán egyik délután, amikor épp a buszt várom, hív, felveszem. Zs néven mutatkozik be. Nálam három évvel idősebb, egy közeli faluban lakik és ismerkedni szeretne. Elkezdünk beszélgetni, naponta cserélünk néhány sms-t. Első perctől találkozni akar. Én szorongok ettől, így húzom az időt, ameddig csak lehet. Rövidesen ultimátumot ad. Még a hét péntekéig tudom napolni. Aztán megegyezünk, péntek tizenhat óra, Patkó.
Csütörtökön megkapom a Bani de liceu-t, otthon nem tudják. Épp kapóra jön. Hazafelé bemegyek egy Kossuth utcai újonnan nyílt butikba és vásárolok egy farmert és egy pulcsit.
Azt mondja, telitalálat. Az összes pénzem rámegy.
Másnap egész nap görcsben a gyomrom. Én érek előbb a randi helyszínre. Leülök egy padra a tök új szettemben és várok. Olyan érzésem van, mintha figyelnének, de nem akarok nézelődni. S ki tudja, lehet, ha ilyen a randi-érzés. Néhány perc telik el így. Valahonnan a hátam mögül érkezik Zs, megáll velem szemben és közli, hogy mindjárt kezdődik a fociedzése, mennie kell. Hátat fordít és elmegy. Még visszaszól, hogy: Bocsi!
Mint akit leforráztak, ülök ott még egy darabig. Értem én, persze, hogy értem, de nem akarom érezni.
S meg is pecsételem ezt a döntést a korábbi üzenetálltásaink törlésével. Többé nem keres.
Néhány hét múlva táncpróbán vagyunk, amikor egyik csoporttársam megkérdezi, hogy hívott-e Zs? Értetlenül nézek rá.
– Az a nyomulós srác – mondja. Hívott? Alig tudtam levakarni magamról. Megígértem, hogy elküldöm egy jó csaj számát. Gondoltam, jól kiszúrok vele, s megadtam a számod. Bocsi!
korábban írtuk
Pálfi Kinga: Tele a szekrényem, de nincs, amit felvennem
Ezzel a mondattal valószínűleg minden stílustanácsadó hirdette már legalább egyszer a szolgáltatását. Mert ez a gondolat annyira általános, hogy lassan rá lehetne gravírozni egy kis táblára, amit felakasztunk a szekrényajtóra.
