Szilveszter Andrea: Az élet maga

Addigi élete egyik legnehezebb időszakára gondol, külföldi munkavállalására. Arra, hogy amikor utolsó nap visszatekintett az átéltekre, és torka szakadtából üvöltötte, hogy „soha többé,” mégis mégis könnyek hullottak a szeméből. És ezek a könnyek nem a nehézségnek szóltak és még csak nem is a büszkeségnek, hogy végigcsinálta, hanem a soha többének. Mennyire más értelmet nyer bármi, amiről meggyőződésünk, hogy utoljára történik velünk.

Fotó: Illusztráció: Pixabay

Lassítania kell a lépteit. Még nem szokott hozzá a lassításhoz. Bár esténként, amikor számot ad saját magának, rá kell jönnie, csak tizede, ha megvalósult betervezett teendőinek. Most ez nem dühíti, sőt megmosolyogja, hogy már most a szíve alatt fejlődő kis élet diktálja a tempót. Micsoda rendkívüli és sajátságos állapot ez.

Lassít, sőt meg is áll egy pillanatra, hogy kifújja magát. S mintha csak neki szólna, gyönyörű énekbe kezd egy útszéli fenyő tetején a fekete rigó. Éneke szívéig hatol. Az idén még különlegesebb a vándormadarakkal való kapcsolata.

Az első reggel, amikor megpillantotta udvarukon daloló, hazaérkező fecskepárt, csak sírt és sírt örömében. Sosem hallotta még ilyen szépnek az éneküket.

Egy alkalmat sem hagyna ki sétái során, hogy meg ne tekintse a falu gólyamamáját, amint tojásokat költ, gondoskodó párja pedig büszkén lépeget körülötte. Ez maga az élet, fogalmazódik meg benne.

Megengedi magának megállni és meghallgatni a madarak énekét. Megengedi magának áldott állapotának átélését. Nem akar végre túl lenni rajta. Még a vécécsésze fölé görnyedő napokon is ott motoszkált az öröm és a bizonyosság, hogy

jó eséllyel utoljára éli át a világ talán legambivalensebb állapotát, ami egyszerre erőn felüli és katartikusan gyönyörű.

Harmadik gyermekét várja, ettől is épp olyan különleges, harmadik szülöttként várni a harmadik gyermeket. Együtt várják. Gyermekei így is újságolják mindenkinek: babát várunk. Hálás elsőszülötteinek, a velük megéltek által most egy nyugodt, kiegyensúlyozott bölcsesség van hatalmában. Hatalmas kegyelemnek éli meg, hogy még egyszer megadatott.

Életében talán először ő maga is csodálattal tekint testére, mint a legszentebb misztérium eszközére.

S ha azt mondják neki, gyönyörű vagy, teljes valójával elhiszi, és meggyőződése immár, hogy szépségét nem a kilók száma hordozza, s hogy aligha lehet szebb bármikor, mint most, amikor egy új életet hordoz. Nem zavarják arcán a pigmentfoltok vagy az eldagadt láb. Hálával tudja fogadni a kitüntetett figyelmet. Amikor előre engedik a boltban, a váróteremben hellyel kínálják vagy friss gyümölcsöt nyomnak a markába, úgy érzi, egy szeretetteljes világ ez, amelybe érkezik a kicsi.

Esti sétájára indul. A villanyhuzalon ringatózó fecskepár vidám énekével a napot búcsúztatja. Kezével végigsimít gömbölyű pocakján. Ez maga az élet.

korábban írtuk

Magyari Tekla: Nem csak borsót ültetek
Magyari Tekla: Nem csak borsót ültetek

Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.