• Fotó: László F. Csaba
– Milyen meghatározó élmény vagy belső késztetés indított el a divattervezés, a szobrászat útján?
– Hatodik osztályos voltam, amikor részt vettem egy versenyen Csíkszeredában. Egy szobrot készítettem, amellyel harmadik díjat nyertem. Számomra ez meghatározó élmény volt, és bár akkor még nem foglalkoztatott a kérdés, hogy mi lesz ebből, azt tudtam, hogy ez az az irány, amely igazán érdekel.
Mindig is szerettem valamilyen anyaggal dolgozni – legyen szó textilekről, agyagról, földről vagy fáról –, tulajdonképpen bármiről, ami körülöttem fellelhető volt.
Folyton építettem, alkottam. A kilencedik osztályt a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolában kezdtem festészet szakon, Márton Árpád osztályában. Jól emlékszem a félelmeimre, mert velem ellentétben az osztálytársaim nagy része már az általános iskolában is a művészeti iskola diákja volt. Ennek ellenére sikerült behoznom az esetleges lemaradásomat.
• Fotó: Oláh Gyárfás archívuma
– A középiskolás évek mennyire voltak meghatározóak a későbbi szakmai kiteljesedésben?
– Már maga az osztály, ahová kerültem, és a versenyszellem, amely ott uralkodott, meghatározó volt. Nagyon kellett iparkodni, hogy év végére ne morzsolódjunk le, hiszen mindenki keményen dolgozott. Tanáraink – Márton Árpád, Ercsei Ferenc és Koszti István – nagy hatással voltak rám. A középiskola után a Temesvári Nyugati Egyetem következett, ahol textilművészetet és divattervezést tanultam. Ez már tudatos döntés volt.
Pontosan tisztában voltam azzal, milyen szinten állok festészetből és szobrászatból, ugyanakkor egyre jobban érdekelt a divattervezés.
Nagyon jó tanáraim voltak – Elena Tulcan, Zimán Magda. Talán szerencse is kell ahhoz, hogy az ember olyan tanárokat kapjon, akik kapukat nyitnak meg előtte. Ez nem mindenkinek adatik meg. A magyarországi időszakom szintén szerencsésnek mondható: a budapesti iparművészeti egyetemen például Sárváry Katalin volt a tanárom. Ez az egyetem teljesen más szemléletet képviselt, mint a temsvári: ott inkább az elméleti oktatásra helyeződött a hangsúly, míg Budapesten a gyakorlati rész kapott nagyobb szerepet.
– Honnan fakadt a divat, a divattervezés iránti érdeklődésed?
– Talán elsősorban otthonról. Anyukám is varrt ruhákat, és bár nem ez volt a szakmája, nagyon jól csinálta. Voltak divatmagazinjai, amelyek szintén meghatározóak voltak számomra. Talán tizedikes lehettem, amikor láttam egy divattervezőről szóló filmet, amely nagyon mélyen megmaradt bennem, és ekkor már biztosan tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.
• Fotó: Oláh Gyárfás archívuma
– Milyen a te munkastílusod?
– Az a típusú tervező vagyok, aki szereti a nagy csapatokat – legyen annak tagja mérnök, szabómester, modellező vagy varró –, és le tudja osztani a feladatokat. Én így működöm. Mindig is a gyári gyártás érdekelt. Izgalmas lehet egy kis műhelyben egyedi ruhákat tervezni és varrni, de engem az motivál, amikor egy nagy csapat vesz körül: egy gyártulajdonos, egy gazdasági igazgató, mérnökök, modellezők.
Előfordul, hogy egy projekten legalább 103 emberrel kell együtt dolgozni, akiket én vezetek.
Ehhez nagy adag profizmus szükséges. Egy ilyen projekt mindig egy ún. briefből indul ki, amelyet egy cég ad meg. Ebben határozzák meg, hogy mit kell készíteni, kinek gyártanak, melyek az elvárások. Tervezőként a lehető legjobb megoldást kell megtalálni ezekre a paraméterekre. Ez a folyamat az, amit igazán szeretek ebben a szakmában. Bár anyagilag talán nem mindig a legjövedelmezőbb, számomra az a legfontosabb, hogy kikkel és milyen módon dolgozom együtt.
– Mi inspirál a jó megoldások megtalálásában?
– Minden. Talán az is, ha bemegyek egy antikváriumba, veszek egy könyvet, vagy csak böngészem az Instagramot, a Pinterestet. Lehet egy ember, akivel találkozom, egy parti, egy munkafolyamat, egy utazás vagy akár egy ócskapiac – bármi adhat új ötletet.
• Fotó: Oláh Gyárfás archívuma
– Mennyire tud párhuzamosan működni a divattervezés és a szobrászat?
– Amíg ruhákat terveztem, mindig is rajzoltam a szobrokat – ott voltak a fejemben, és foglalkoztatott a gondolat, hogy mikor fogok leállni, és csak erre fókuszálni. Volt idő, amikor azt hittem, a két terület párhuzamosan is működhet, próbáltam lavírozni és összehangolni őket, de végül rájöttem, hogy nem, ez nem működik.
Nagyon fontos volt meghoznom azt a döntést, hogy kész, most leállok a ruhatervezéssel, és legalább két-három évig kizárólag a szobrászattal foglalkozom.
Ennek volt előzménye is: 2012-ben az Art Bellwald Alapítványtól dizájnerként kaptam egy három hónapos ösztöndíjat Svájcba. De én már akkor tudtam, hogy igazából szobrokat akarok készíteni. Amikor megérkeztem, megkérdezték, hová tegyék a varrógépet. Mondtam, hogy nekem nincs rá szükségem, inkább szeretnék gipszet, vasakat és egyéb, a szobrászathoz szükséges kellékeket vásárolni. Nem is volt ebből semmilyen feszültség, azt mondták, azt csinálok, amit akarok. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, hogy ott lehettem, és egyedül dolgozhattam, mert erre már régóta készültem. Bevallom, az elején megszenvedtem.
Azt hittem, teljesen benne vagyok a dolgokban – fejben ott voltam –, de azért eltávolodtam egy időre a szobrászattól.
Ráadásul egyedül is maradtam, ami nehéz volt, mert egy olyan rendszerből érkeztem, ahol mindenki egymás keze alá dolgozott. Ott azonban nem mondhattam senkinek, hogy „hozd a zsák cementet, keverd ki, rakd ide vagy amoda”. Ez az alkotó magánya. Végül elkészítettem egy jó kis szobrot, amelynek meghatározó szerepe volt abban, hogy később eljutottam Santorinire egy ösztöndíjjal. Összefonódnak a dolgok.
• Fotó: Oláh Gyárfás archívuma
– Mit üzensz a szobraid által a világnak? Mit jelent számodra a szobrászat, hogyan formálja a gondolkodásodat, alkotói világodat?
– Számomra a szobrászat egyfajta útkeresés volt, de mára letisztult bennem valami – az, ami én vagyok, amit képviselek. A szobrászat számomra nagyon mély dolog, az a terület, amit egyedül szeretek csinálni. Különösen érdekel az anyagok kitalálása és a velük való kísérletezés, ami szinte laboratóriumi munkának tekinthető. A formák organikusan épülnek be a folyamatba, és mindig az határozza meg az alkotásaimat, hogy mit találok a környezetemben.
A legutóbb bemutatott szoborsorozat esetében az volt a meghatározó tényező, hogy egy adott időintervallumon belül milyen anyagok voltak a legkönnyebben elérhetőek, mivel nagyon kevés időm volt az elkészítésre.
Az anyagválasztásom sokrétű: van olyan alkotásom, amelynek az alapja fa, erre textilréteg kerül, majd egy kompozitréteg, amelyben agyag, különféle gipszek, márványpor és még fűmag is megtalálható. Az utolsó, Bukarestben megrendezett kiállításomat nemrég bontottam le. A galéria nagy belmagasságának köszönhetően olyan munkákat is bemutathattam, amelyek magassága elérte a 3,60 métert. Külön érdekesség, hogy az egyik munkámat – egy építész javaslatára – egy filmrendező vásárolta meg, aki éppen házat épít, és már a tervezési fázisban számolt a szobor elhelyezésével. Egy másik alkotásom pedig egy libanoni műgyűjtőhöz került, akinek magánmúzeuma van Bukarestben. Annak pedig különösen örülök, hogy nem egy kurátor választotta ki a munkámat, hanem ő maga, személyesen.
• Fotó: Oláh Gyárfás archívuma
– Ha meg kell határoznod magad, mi a sorrend: szobrászművész vagy divattervező?
– Jelenleg a szobrászat áll az első helyen. Benne vagyok egy alkotói folyamatban. A Párizsban élő, nagyváradi származású képzőművész, Mircea Cantor a kurátora a jászvásári Romanian Creative Week eseménynek, ahová szobrászként kaptam meghívást. Egy új alkotással kell bemutatkoznom, amelynek tematikája a kéz.
– Újtusnádon születtél, megmaradtál a gyökereknél, innen indulsz a különböző projektek megvalósítására, és ide érkezel haza. Mennyire van jelen az alkotásaidban az a közeg, ahol születtél?
– Határozottan jelen van, mert számomra Újtusnád nagyon fontos. Ugyanakkor a nagyvárosi lét is elengedhetetlen, és időnként szükségem van arra is, hogy akár több hónapra elvonuljak egy szigetre. Így működöm. Minden környezet más-más hatással van rám, de Újtusnád az a hely, ahová mindig visszatérhetek, és ahol azzá formálódtam, aki ma vagyok.
– Fogyasztóként vagy szakmabeliként követed a divat alakulását?
– Sokáig kizárólag a saját tervezésű ruháimat viseltem, de ma már van néhány darabom, amelyeket nem én terveztem. Izgalmas számomra az is, hogy a saját ruháimat más tervezők alkotásaival kombináljam. Nagyon érdekel, milyen érzés más tervező munkáját viselni, és közben tisztelettel, de kritikus szemmel figyelem a munkájukat. Nagy kíváncsisággal és alázattal fordulok a tervezőtársak felé.
• Fotó: Oláh Gyárfás archívuma
– A második kiadásához érkezett Transylvanian Design Week főkurátora voltál. Milyennek látod az erdélyi dizájnerek világát?
– Nem tudom, kell-e boncolgatni, hogy létezik-e vagy sem erdélyi dizájn. Kis közösségek, kis műhelyek és tervezők vannak, legtöbbjük egyedül fejleszti a saját brandjét. Sokan itthon maradnak, bevállalják, hogy elvégzik Budapesten az egyetemet, majd hazajönnek a saját kis közösségükbe. Ez nagyon-nagyon nagy kihívás; annak,
aki idehaza saját brandet épít, nemcsak hinnie kell benne, hanem jól is kell menedzselnie, miközben fenn kell tartania egy műhelyt.
Ugyanakkor az is nagyon fontos szempont, hogy a dizájnerek együttműködjenek. Tulajdonképpen azt kell látnunk, hogy mire van igény, mert a dizájnerek erre válaszolnak, hogy meg tudjanak élni.
– Gondolom, van egy plusz érzelmi töltete annak, ha egy csíkszeredai projektben számítanak rád…
– Fontos, hogy az ember visszaadhat valamit a közösségének, vagy egyáltalán megmutathatja, hová jutott el szakmailag. Más Bukarestben vagy Kolozsváron dolgozni, ahol szintén otthonosan mozgok, de visszajelzést kapni attól a közegtől, ahonnan indultam, mindig különleges érzés.
korábban írtuk
Kapszulagardrób kisgyermekes anyukáknak
Amikor megszületik a gyermekünk, a világ átfordul: az „én” helyét átveszi a „mi”. Hirtelen új szerepek és feladatok kavalkádja hárul ránk, nem csoda, ha a nőiesség valahová a sor végére csúszik.
