Ősi magyar nevén Áldás havának is nevezik, valószínűleg már évszázadokkal ezelőtt is áldást jelentett a júliusi kánikulában érkező eső. Az „áldás hava” kifejezés ugyanakkor utalhat az aratás idejére is, aminek „gyümölcse” a megélhetést jelentette a család asztalán.
Na jó, pár évtizeddel ezelőtt talán még nem kellett ilyen forrósággal megverekedni nyaranta, ellenben azok, akik falun kaszálnak, szénát csinálnak, pityókát, kukoricát kapálnak, aratnak, bizony, manapság is összehasonlíthatatlanul nehezebb helyzetben dolgoznak, mint mi, egy légkondicionált vagy legalábbis leárnyékolt irodában.
Ebben a hónapban nem sok ünnepet jegyzünk. Mintha még a naptár is szabadságra menne, és arra buzdítana: ne lapozgassatok, hagyjatok inkább pihenni! Van azonban egy ünnepünk, amely valószínűleg csak kevesek számára cseng ismerősen. Sarlós Boldogasszony napját július 2-án tartjuk, amely a Mária-ünnepek sorában a kevésbé kiemelkedőek közé tartozik.
és várja fia, a majdani Keresztelő János megszületését. Ez a zsenge, törékeny lány, aki kutatások szerint mindössze tizennégy-tizenöt éves lehet, veszi a bátorságot, és egyedül elvándorol egy hegyi faluba, ami mintegy 150 kilométer távolságra van az otthonától. El tudjuk képzelni, hogy nem veszélytelen vállalkozás egy fiatal lány számára ekkora távolságot egyedül megtenni, hiszen az út – fárasztó volta mellett – mindenféle támadások lehetőségét is magában hordozza. Ő mégis örömmel, könnyedén, szinte a játszadozó, ugrándozó leánykák gondtalanságával vállalja annak minden kockázatát, ráadásul méhében egy pár napos magzattal, a Szentírás szerint repesett az örömtől, amelyet valakivel meg akart osztani.
Egy barátság éltetéséhez bizony, áldozatokat is kell hoznunk, mert nem magától értetődő annak fennmaradása. Másfelől, Mária, az egyszerű, falusi zsidó lány szolgálni megy Erzsébethez. Nem azért megy vendégségbe – mint manapság tesszük –, hogy a vendéglátó kiszolgálja, megkínálja a legfinomabb ételekkel, italokkal, vagy, szórakoztató élvezetekben legyen része. Ő azért megy, hogy az előrehaladott állapotú rokonát segítse várandóssága utolsó hónapjaiban, és levegyen a vállát nyomó terhekből. Nagyfokú alázat kell ehhez, amiből mi magunk is tanulhatunk.
Régen ez a nap jelezte az aratás kezdetét, amikor egyes helyeken a pappal megáldatott eszközökkel láttak neki a gabona betakarításának. Voltak vidékek, ahol aratás előtt a gabonatábla szélében letérdeltek, keresztet vetettek, és fohászkodtak, hogy bőséges termést sikerüljön begyűjteni. Amikor azonban a kézi munkát a gépek felváltották, ezek a valamikor fontos szertartások kikoptak a dolgozó ember szokásrendjéből. Már az első levágott szálaknak is jelentőséget tulajdonítottak, és odaadták a baromfiknak, hogy egészségesek és termékenyek legyenek.
Így például egy kis területen a gabonát mindig aratatlanul hagyták, hogy a következő évre is jó termés legyen, valamint jusson az ég madarainak is. Az utolsó kéve legszebb kalászaiból pedig koszorút fontak, amelyet mezei virágokkal, szalagokkal díszítettek, majd a munkások énekelve vitték a gazda házához, akinek arattak. Ennek magjait hozzákeverték az őszi vetéshez. Igazi ünnepként ülték meg az aratás befejezését, a nehéz, hosszú munkát bőséges vacsora, bor és táncmulatság zárta.
A kenyér vidékeinken az életet jelentette, a megélhetést, amikor más ennivalóra nem futotta, amelyik családnak volt lisztje, annak a túlélése biztosítva volt. Nem véletlen, hogy a Miatyánkban megfogalmazott hét kérés közül a központi kérés a mindennapi betevő falatra, vagyis a földi élet biztosítékára vonatkozik.
A valamikor kézzel végzett aratás különösen megkívánta a jó együttműködést: a sarlóval arató nők után mentek a férfiak, akik kévébe kötötték a levágott szálakat. Manapság kevésbé divatos a házi és ház körüli munkákat a házastársaknak közösen végezni, inkább individualista módon leszabályozzuk, melyik kinek a felségterülete. És ha a másik esetleg elfelejti, inkább szólunk, ahelyett, hogy elvégeznénk az adott feladatot, mintha nem is egy közös ügyről lenne szó…
Ha az aratás öröme nem is adatik meg nekünk, azért nem teljesen ismeretlen a városon élő ember számára sem annak a sikerélménye, amikor a tavasszal elvetett magok első terméseit begyűjthetjük. Az aratás örömét idézheti az első paradicsomokkal, spenóttal, paszullyal, uborkával, hagymával megrakott kosárral visszatérni a kis veteményes kertből, a bazsalikom, a rozmaring, a tárkony, a kapor, a menta, a citromfű levelei ugyancsak beillatozzák ezt a forró, termékeny hónapot.
Kívánom, hogy a perzselő napra való panaszkodás mellett lássuk meg ennek a hónapnak a bőségét, és testvérként tudjunk kapcsolódni a természethez, akinek kezéből hálásan fogadhatunk minden begyűjtött termést.
korábban írtuk
Pakot Mónika: A természet gyógyít és megtart
Sokan írnak és beszélnek a klímaváltozás szorongató hatásáról, arról, hogy egyensúlyvesztésben vagyunk. A forró, embert és természetet kiszipolyozó nyári napok erőnket veszik. A kora reggeli és a késő esti órák váltak a mindennapok élhető idősávjaivá.
