Nő, énekesnő, édesanya, közönségszervező, fesztiválszervező – eképpen határozza meg magát a Csíkszeredában élő Szilágyi Nóra. Édesanya, aki egyedül neveli gyermekét. A Csíki Játékszín közönségszervezője, a Csíki Jazz Fesztivál megálmodója, éltetője.
Ül velem szemben egy harmincas évei elején járó nő. Szeme riadt, szinte horgonyt vet a tekintetembe, hangja hol tőle idegenül határozott, hol bensőségesen megtört. Pánikrohamok gyötrik, egyre erősebbek és gyakoribbak, már dolgozni sem tud, fél egyedül.
Mintha csak előírás volna, hogy az őszi színkavalkád lejártával a tavaszi kikeletig búcsúzni kéne a színes ruháktól is. Így aztán végképp teljes a kép. Ha nem volna elég színtelen, letargikus amúgy is minden.
Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, a kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!
Ha meglenne mindenünk, nem kellene havat lapátolnunk télen. Hiszen arra is lenne ember. Ha minden is meglenne, akkor sem lenne meg minden. Kisember elmélkedései nagy télben.
Mindannyiunknak van legalább egy zsigerből adott válasza a fenti kérdésre. Amilyen szűrőn keresztül értelmezzük a világ történéseit, olyan megfejtést „teszünk ki az asztalra”.
Hétfő reggel van. Besüt a nap az ablakon. Lefőzök egy kávét. Leülök a laptop elé. Megnyitom a vágóprogramot. Egész hétvégén ezt vártam: dolgozhassak.
Az év legszomorúbb hónapja a január. Így, hogy az ünnepek elmúltak, az ember üresebb marad lélekben: már rég elmúlt a szeretet ünnepe, a szobából a fenyőt levittük a kukába, a szilveszteri mulatozás és durrogtatás hangja is oda...
A mai ember így gondolkodik: nekem ne szabja meg életem ritmusát a természet, tudom én anélkül is, mi a dolgom. Alkalmazásokból tudakolja az időjárást, ugyanazokat a zöldségeket fogyasztja minden évszakban, teából csak a filterest ismeri.
Hány kilós vagy? Hahó! – kérdezi az asszisztensnő. Úgy tűnik, nem először. Nem tudom – válaszolom. Otthon nem volt mérlegünk. Utoljára még negyedikben méretkeztem. Hála Istennek, ötödiktől már nem mérnek súlyt az iskolai általános vizsgálaton.
Minden évben, amikor végig nézek az ünnepelteken, ugyanazt látom: üdeséget, tiszta arcokat, ártatlanságot, jövőbe vetett hitet, reménységet, a pillanat örömét. Kérlek, tudatosítsátok magatokban, hogy jogotokban áll megőrizni mindezt, immár felnőttként.
Látod magad előtt azt az ötéves kislányt, aki édesanyja magassarkújában billeg, fodros szoknyában pörögve csodálja magát a tükörben? Eszébe sem jut azon töprengeni, hogy a súlya az ötévesek átlaga alatt vagy fölött van-e.
Olyan úti célokat ajánlunk, amelyek ideálisak egy hosszú hétvégére, eléggé közel vannak, így autóval is elérhetjük, és elegendő látnivalót kínálnak ahhoz, hogy ne hagyjuk ki őket.
A nő hat alma – határtalanul áradó női erő címmel hívta kerekasztal-beszélgetésre a Lemanguria Élettánc Egyesület az udvarhelyszéki nőket. Erről kérdeztem a Lemanguria szemlélet és módszer udvarhelyi „nagykövetét”, Benczédi Zselykét.
Nálunk a családban mind a mai napig édesapám készíti a juhtúrós puliszkát, és szerintem nagyon sok családnál hasonló a helyzet. A legfinomabb tűrtpuliszka-recept generációkon át kísér minket.
Sokan kérdezik tőlem, hogy mi alapján döntöm el, mit főzök éppen. A válaszom évek óta ez: heti menüt tervezek. Ez minden hétvégén kb. tíz percet igényel, így azonban hét közben nem kell gondolkodnom azon, hogy mit főzzek, miből és mire van idő.
Szorgosan jár a kezük, de azért közben beszélgetnek, megvitatják ügyes-bajos dolgaikat, olykor énekelgetnek is. Közösségben elevenítik fel a régi népi mesterségeket: az aradi Szakkörben jártunk, ahol leendő kézművesek nevelkednek.
