Képtelen voltam teljesíteni a feladatot. Nem voltam hajlandó vagy inkább képes szembe nézni meztelen önmagammal, bárhogy erőlködtem. Egyetlen megoldást tudtam eszközölni. Azt, hogy elképzeltem, ahogy a férjem ott áll mögöttem, és néz. Elfogadóan, tisztelettel, szeretettel.
Békés, kora őszi nap van. Egyedüli kismamaként fekszem a vajúdóban. Lágyan ringatja a függönyöket a szél a nyitott ablakon át. A szülésznő többször is megkérdezi, amíg a fájások erősödését várjuk, hogy betakarjon-e. Nem fázom? Más esetben, ha fáznék, ha nem, élnék a takaró végtagjaim eltakaró jótékony hatásával. Most ez eszembe sem jut. Majdnem térdig érő hálóingemben, meztelen lábszárral készülök arra, ami most még szinte elképzelhetetlen, még így, két gyermek megszülése után is. Jön az orvos, bekukkant a babás nővér, szót váltanak a takarítók, a szülésznők állandó figyelmükről biztosítanak, mindenkinek van egy biztató, kedves szava. Zajlik a kórházi dolgozók jól megszokott munkanapja. Én pedig fesztelenül pihenek, készülök testben-lélekben.
Egyszerre, ahogy ott fekszem, történik velem valami. Áthat egy érzés, akár egy látomás.
Ez azonban még nem a testi fájdalomról szól. A lelkem szemével nézek a testemre.
Látod? Mi mindenen túl van már. Sosem adta fel. Hányszor erőszakoltad meg? S állítottad teljesíthetetlen elvárások elé? Állta a sarat és az általad mért ostorcsapásokat, és soha, de soha nem hagyott cserben. Mit kell még bizonyítania? Mindig résen van és jelez, ha eltussolnád a tényt, miszerint ideje megállni. Jelen van és várja, hogy megsimogasd végre. Nem valaki más, hanem te, önmagad. Mert soha senkitől nem kapott annyi bántást, elutasítást, gyűlöletet, mint tőled.
Most újra itt áll az emberi test által elviselhető létező legerősebb fájdalom küszöbén. Vállalja. Te kész vagy-e végre kiállni mellette, felvállalni őt? Tudnál-e végre úgy tekinteni rá, mint cinkosodra, társadra jóban-rosszban, önnön valódra? Az egyetlenre.
Nem sokkal később egy emberként küzdünk kislányunk világrajöveteléért. Az egyik szülésznő a kezem fogja, velem együtt lélegzik. Tekintetembe fúródó, bizalmat keltő szeme mintha azt mondaná: képes vagy rá! A másik szülésznő a lábamnál vigyáz, minden pillantásával arról biztosít, hogy itt nem történhet semmi baj, együtt megcsináljuk. A férjem egy nedves, hűs kendővel törölgeti a homlokom. Azt élem meg, hogy itt minden és mindenki összefogott és hisz bennem, hisz a testemben és annak képességeiben. És most először én is hiszek magamban. Fájdalmaim közepette felkiáltok, hogy nem bírom tovább. Ki is javítom rögtön magam: de igen, kibírom, bármit kibírok!
A világ legcsodálatosabb tettét hajtotta végre, nem lehet többé nem tisztelni és nem szeretni.
A születést követő napokban, a nőgyógyászati osztályon fekve is, most először nem érzek késztetést telt önmagam takargatására, ellenkezőleg, mérhetetlenül büszke vagyok a testemre. Ott, a kórház fürdőszobájának tükrében a saját szememmel kémlelem, kendőzetlenül az én meggyötört, száz sebből vérző testem. A testet, ami egy másik életet hordott magában, táplált és hozott világra. Sosem éreztem még ezt a fajta felszabadulást. Tudom, hogy bármi történjék, többé sosem engedem, hogy bánthassák, senkinek, de legkevésbé önmagamnak.
Édessé vált a mostoha, és végre ki tudom mondani: ez a test, a testem nem idegen számomra többé. És igen, valóban megszépül minden, amire szeretettel tekintenek.
korábban írtuk
Péter Beáta: Anyu
Még egy kicsit itt megtapasztom, aztán karcolok rá ablakokat, így szépen. Ötemeletesre tervezem, a tetejét kirakom kagylókkal. Anyu azt mondta, építsek egy homokvárat, amíg ő elküld néhány levelet, elintéz egy-két telefonhívást.
