Húsvét a kereszténységnek nem csupán a legnagyobb, de egyben a legrégebbi ünnepe is. Hiszen ezt a jeles évfordulót rögtön Jézus földi életének befejezése után ünnepelni kezdte a korai keresztény közösség. Az összes többi ünnep – kezdve a karácsonnyal, a pünkösddel, egészen a kevésbé ismert ünnepekig – mind csak ez után kezdtek kialakulni, és a húsvét köré szerveződni.
De mit kezdjen a húsvéttal a ma embere, aki, ha hisz is Istenben, akár imádkozik is hozzá örömben-bánatban (inkább az utóbbiban), és el is tudja fogadni a világmindenséget fenntartó erőként, azért a feltámadás már sok az emésztőrendszerének? Pedig az újjászületésre mindannyian vágyunk. Ősidők óta az embertől elidegeníthetetlen törekvés az elrontott dolgok újraalkotása, az elhalásnak induló tervek, álmok, projektek felélesztése. Ha a húsvéti eseményeket egységében tekintjük, akkor sok kérdésünkre, értetlenségünkre választ kaphatunk.
Húsvét titkát csakis nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat történéseinek fényében lehet igazán megérteni. Nagycsütörtökön az utolsó vacsorára emlékezünk, amely telis-tele van szimbolikus gesztusokkal, jelentőségteljes megnyilvánulásokkal. Keresztény hitünk szerint Jézus ezen a napon rendelte el az Oltáriszentséget/Úrvacsorát, ugyanakkor ez a nap a papság születésnapja is, így a hét szentség közül egy másodikat is azon a vacsorán alapít Jézus. A kenyér és bor nem véletlenül váltak Jézus testének és vérének megtestesítőivé. A kenyér az egész Ó- és Újszövetségben az élet, a bőség jelképe. Ahol nem volt kenyér, ott pusztulás, éhenhalás fenyegetett, a kenyér egyet jelentett az életben maradás lehetőségével. Jézus halála előtt egy nappal már ebben a szimbolikus gesztusban kifejezi:
Ennek az eseménysorozatnak másik kiemelkedő mozzanata a lábmosás. Ezt a szertartást a katolikus miserend is őrzi, így ezen az estén a templomokban a miséző pap tizenkét (általában) férfi lábát vízzel leönti, megtörli, majd megcsókolja. Jézusnak ez a gesztusa az alázat, a másik emberrel való sorsközösség rendkívül erős kifejezésmódja. Az ősi időkben a rabszolga feladata volt, hogy az útról érkezett vendég lábát – mintegy üdvözlő gesztusként – megmossa. Ennek a feladatnak az átvállalásával Jézus példát akart adni az alázatra, a másik emberrel szemben tanúsított önzetlen, testvéri magatartásra. Ferenc pápa ennek nagyon szép és sokatmondó hagyományát alakította ki pápasága több mint egy évtizede alatt. Ő ugyanis minden évben valamelyik börtön, fegyintézet, kórház vagy menekültszálló lakóit keresi fel, és hajtja végre rajtuk ezt a jézusi örökséget. Vajon ma hány vezető tenné meg, hogy beosztottjai lábát megmossa, majd megpuszilja?
Halál nélkül nincsen feltámadás
Nagypéntek Jézus teljes tortúrájának, meghurcoltatásának, megkínzásának és halálának emléknapja. Ez a nap egyetemesen sötét gyásznap valamennyi keresztény felekezet számára. A korábbi közösségekben ezen a napon tartózkodtak mindenféle hangoskodástól, zajtól, hogy méltósággal és kegyelettel emlékezzenek Jézus haláláról. Ez ölt testet abban a mai napig fennálló szokásban is, hogy nagypénteken és nagyszombaton – vagyis amíg Jézus újra életre nem támad – még a déli harangszó is elnémul. Ezen a szigorú böjti napon az egyház azt javasolja, hogy legfeljebb háromszor étkezzünk, de csak egyszer jóllakásig. Az évszázados böjti fegyelmet természetesen mindenki saját lelki igénye szerint korszerűsítheti, alkalmazhatja egyéni életére.
Ha én nagypénteken nem sirattam el a mindenféle emberi gyötrődésemet, bűnömet, veszteségemet, reménytelenségemet, ha nem temettem bele Jézus sírjába, akkor nem tud olyan fényes lenni a húsvéti hajnal. A magot előbb el kell temetni ahhoz, hogy új élet csírája pattanjon ki. Ha egy dobozban, tasakban őrizgetjük, sosem fog kihajtani és termést hozni. Csak ha vállaljuk annak minden kockázatát, hogy a magot a földbe vessük, akkor tud élet fakadni belőle.
Jézus (a név jelentése „szabadító”) segít megszabadulni az elénk gördülő akadályoktól, hogy kikerüljön a fényre mindaz, ami élni akar bennünk.
Gyertya, tojás, bárány
Ez az ünnepünk a vallási és népi hagyományban egyaránt bőséggel őriz jelképeket, számtalan szimbolikus gesztussal, tárggyal, sőt étellel is találkozunk. A nagyszombati liturgiában megjelenő gyertya – aminek a pünkösdig tartó egész húsvéti időben jelentős szerep jut – Krisztust, a világ világoságát jelképezi.
A manapság már kevés bárányhúst fogyasztó székelység szokásrendjéből nem kopott ki a báránynak a húsvéti eledelként való sokoldalú felhasználása. Nem véletlenül, hiszen a báránnyal gyakran találkozunk a Bibliában is. A korabeli zsidók tisztulási szertartáshoz is használták a juh vagy kecske bakját, amelyre bűneiket ráolvasva, kihajtották a pusztába. Innen ered a bűnbak kifejezésünk, de kétségkívül párhuzamba állítható Jézusnak az emberiség bűneit magára vállaló tettével. Az Újszövetségben főként áldozati állatként emlegetik, és magára Jézusra vonatkoztatják a bárányt.
Amint a kiscsibe áttöri a tojáshéjat, és kibújik belőle, úgy támad életre Jézus a barlangsírból, és töri át annak kőkemény sziklával elzárt bejáratát.
A szezonális korlátokat áttörő kereskedelem előtti korban sonkához egyetlen módon jutottak az emberek: a télen levágott disznó legnemesebb részét bepácolták, megfüstölték, sóval tartósították, így éppen húsvét tájékán lett fogyasztható. A másfél hónapig hústól tartózkodó ízlelőbimbóknak igazi ízünnepet jelentett az ételszentelési szertartásról hazavitt sonka elfogyasztása.
Határkerülés „házilag"
Húsvét hajnalban a napkeltével egy időben indulnak a települések férfi közösségei határkerülésre. A nagyon korai időkben gyökerező szokásnak sokoldalú szerepe van a népi kultúra és a keresztény vallásosság viszonylatában. Egyfelől terület- és terményvédő szándékkal járják be a települések határait, a kereszteknél imádkozva, és elismerve, hogy a bőséges termés érdekében saját emberi erőfeszítéseiken túl rászorulnak az égiek oltalmára is. Másfelől pedig
Bár határkerülésen viszonylag kevesen vesznek részt, meg lehet szervezni „házilag is”. Húsvét napján testet-lelket feltöltő lehet egy séta a természetben, ahol lépten-nyomon húsvét titkával találkozunk: élet fakad, rügyezik, virágba borul, nő, sarjad. Szinte hallható, amint a fű növekszik, ahogy hasad a talpunk alatt. Magunkba szívhatjuk az élet leheletét. Lehet ez egyfajta Emmausz-járás, amikor – a feltámadt Jézussal találkozó vándorokhoz hasonlóan – mi is megbeszéljük valakivel azt, ami igazán foglalkoztat. Életünk csalódásaira, veszteségeinkre, be nem teljesült álmainkra, letargiánkra így hozhat gyógyírt a mellénk szegődő Feltámadott.
korábban írtuk
Pakot Mónika: A mentális egészség növények segítségével is javítható
A természettel való kapcsolat elmélyítésére a tavasz a legalkalmasabb évszak. Ajánlott 2-3 ismerős növényt kiválasztani, és azt az év folyamán végigkísérni, figyelni.
