– Nemrég jelent meg legújabb könyved, és máris nagy figyelmet kapott. Tudom, hogy egyetlen író sem úgy ír, hogy na, ez mekkora siker lesz. De te mit éreztél, amikor kitetted a végére a pontot?
– Nagyon örülök annak, hogy úgy, ahogy mondod, tényleg van egyfajta odafigyelés rá. Amúgy az a „pontot tettem a végére” nem is akkor volt igazán, amikor tényleg kitettem, hanem amikor odaadtam a feleségemnek, és elolvasta a kéziratot. Ő nagyon szigorú, főleg velem szemben, és minden előző könyvemet, többnyire már kéziratban formájában elolvasta. Mindig vannak nagyon kritikus megjegyzései. Amikor a Pokoltó kéziratát elolvasta, egyszerűen azt mondta, hogy ez gyönyörű. Nagyon szerette. És ekkor éreztem, hogy ez jó lesz.
– Tartottál azonban a Szilágysomlyói bemutatótól, vagy fogalmazzak inkább úgy, kíváncsi voltál, mit szólnak majd hozzá, hogyan fogadják…
– Szerettük volna, hogy a legelső igazi nagy könyvbemutató Szilágysomlyón legyen, hisz az az egyik fő helyszín a könyvben. Sőt, tesztolvasóim is voltak ott. A kiadó elküldte pár embernek, akik segítettek az írás során, és nagyon izgatottan vártam, mit szólnak hozzá. Papp Ildikó például, aki a könyv borítóján szerepel tizenhat éves kislányként, nagyon gyorsan elolvasta, és egy gyönyörű levelet írt, ami után megnyugodtam.
Tudtam, hogy a somlyóiak szeretni fogják a könyvet. A bemutatón ez meg is látszott, sokan eljöttek, igazi zsongás volt, ami egyébként jellemző erre a Magura-hegy tövében fekvő kicsi, rejtőzködő városra.
Van egyfajta zsongása. A bemutató után nagyon sok visszajelzést kaptam a regény egyik valóban létező szereplőjéről, Eller Giziről, ami szintén nagyon jó volt. A közönség magáénak érzi ezt a könyvet, úgy érzik, ez a történet róluk szól.
– Igen, valóban az az érzése az olvasónak, hogy róla szól, és a magáénak érzi a történetet.
– Itthon, Erdélyben talán sokkal jobban értik és szeretik. Olvastam olyan hozzászólást, hogy „annyit írtak már erről a korszakról”... Miközben Szilágysomlyóról ez a második regény. Az elsőt 1979-ben írta Mester Zsolt, Koppantó a címe, amit nagyon ajánlok az olvasóknak, egy nagyon szép családregény, nagyon személyes történet, inkább a családdal foglalkozik, mintsem a környék történelmi eseményeivel. Tehát nem igazán írtak Somlyó fontos történéseiről, sem a bukaresti ’77-es földrengésről, sem a ’40-es évek Szilágysomlyójáról, Partiumáról, és arról, hogy hogyan zajlott Észak-Erdélyben a vidéki gettósítás. Az itthoni olvasóktól rengeteg pozitív levelet, üzenetet kapok. És talán azért lehet ez, mert ez egy itteni történet, és itt jobban értik. Ami még fontos, és
ezzel mindig szembesülök, amikor egy új könyvem megjelenik, hogy meg kell tanulni beszélni róla, rá kell éreznem, mire kíváncsi a közönség, mit érdemes kidomborítani,
melyek azok a motívumok, amelyekre föl kell hívni a figyelmet. És bizony vannak benne olyan dolgok is, amire az olvasó hívja fel az én figyelmemet, ami nem feltétlenül volt eredeti szándék, mégis benne van. Mert a könyv, a regény egy nagyon komplex alkotás, és bárkiből kihozhat valami olyan élményt, összefüggést, amire talán nem gondolt az író. És ez ugyanolyan izgalmas tud lenni egy idő után, mint maga az írás.
– Mindig kíváncsivá tesz, hogyan éli az életét egy könyv, miután bemutatják. Ez a könyv él, zsong, és már egy kisfilm is készülőben van…
– Talán az a személyesség, amit az érintettségem okán igyekeztem belevinni a könyvbe, vagy a hely szeretete, a történet iránti tisztelet az a plusz, ami egyfajta felhajtóerőt ad neki. Másfelől mindig nagyon tudatosan figyelek, hogy a helyszíneim „látogathatóak” legyenek. Ez még a gyerekkönyveimnél is így van. Például a Vajon Nagyi első kötete Verespatakon játszódik, az aranybányászat körüli problémát járja körül mesebeli lényekkel, és rengeteg fotót kaptam az olvasóimtól, hogy elmentek és lefotózták Vajon Nagyi házát. Az olvasó ezzel plusz élményt kap.
Gondoljunk csak bele, ellátogatunk a kedvenc regényünk helyszínére. Most ugyanez történik a Pokoltó esetében is. Van három-négy olyan helyszín, ami ma is meglátogatható,
és ami igazán tragikus benne, hogy ezek nagyon periférikus helyszínek, bár valamikor a centrumban voltak. Nemrég olvastam Nádas Pétertől, hogy a jó történetek, az erős történetek mindig a perifériáról jönnek, mert a perifériáról érkező történetek azok, amik igazán a frissességükkel hatni tudnak. A Pokoltó nevű fürdő mára periférikus hely, történetét elfeledték. Virágzott az 1900-as évek első felében, és a somlyóiak által nagyon kedvelt fürdőhelyiség volt, azonban a tó mára kiszáradt. Egy száraz kráter van a helyén. A fürdőháznak, a vendéglőnek és a vendégházaknak nyoma sincs, széthordták az épületeket. A szilágysomlyói könyvbemutatóra eljött velem az Erdély TV stábja és forgattunk egy riportfilmet a helyszínekről. Döbbenetes volt látni azt a Pokoltót, ahol egykor nagy élet volt, vidámság, mulatozás, ünnepségek, mára viszont teljesen visszavette a természet a katlant. De ugyanígy említhetem a szilágysomlyói ortodox zsinagógát, amit szintén meglátogattunk, mert a történet egy része a zsidósághoz kötött, és láthattuk ezt a gyönyörű, impozáns zsinagógát, ami mára múzeumként működik… És még sorolhatnám.
– A könyvben nagyon izgalmas az is, hogy női narrátor mesél…
– Ez egy nagyon tudatos döntés volt, ugyanis van egy valóban létező szereplő a könyvben, Eller Gizella, aki az első erdélyi női újságíró volt. Pályáját a Brassói Lapoknál kezdte, a férjével együtt került a szerkesztőséghez. Eller Gizi egy nagyon vitriolos tollú, ma már úgy mondanánk, oknyomozó újságíró volt, elég csúnya ügyekbe tenyerelt bele, rengeteg sajtópert zúdítottak a nyakába, ezért azt tanácsolta neki a férje meg a kollégák, hogy – hát mi való egy nőnek –, nyisson illatszerboltot, nem való neki az írás. Ő egy éven át próbálkozott az illatszerbolttal a Weisz Mihály utcában, ahol szintén jártam és megálltam a még mindig létező épület küszöbén, és néztem, hogy nagyjából mit láthatott ő. De aztán belebukott az illatszerboltba, mert ő tényleg az íráshoz értett.
A férje elhagyta, és így került vissza Szilágysomlyóra, a Szőlő utcába, egy eldugott, a Magura-hegyre rúgó kicsi utcának a legutolsó házába. 1940-ben, amikor beköszöntött az impériumváltás,
és Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, az újrainduló Szilágysomlyó című hetilap főmunkatársa lett. Sokáig úgy gondoltam, ő lesz az elbeszélő, viszont rájöttem, hogy túl sok titok lappang a személye körül, és nem akartam én kitalálni a hiányzó foltokat. Szóval, inkább kitaláltam egy másik karaktert, egy elbeszélő karaktert, aki megpróbálja megfejteni Eller Gizi titkait. Na most, hogy férfi íróként ez hogy működik? Szerintem minden férfinak valahol van egy női énje, amit szokás elrejteni, nem beszélni róla. De miért ne lehetne egy férfi is érzékenyebb? Érzékenyebb arra, hogy empátiával elképzelje azt, hogy egy nő hogyan gondolkozik. Aztán egy férfi sok év házasság után azért meg tud ismerni egy nőt, én ebben hiszek. Nagyon sok női író is van, aki férfi szempontból ír. Ezek átjárható regiszterek, megfelelő empátiával és tisztelettel, ezek igenis működtethető nézőpontok.
– Két idősíkon futnak a szálak, és tulajdonképpen két fő helyszín is van. Miért választottad épp ezt a kettőt?
– Azért választottam egy másik idősíkot, egy távolabbit, az 1977-es bukaresti földrengést, mert minden történet elbeszélésében segít az, ha van egy távolság. Segít, ha már van egy távlata a történetnek. Ugyanakkor, amikor valami változás van, amikor a történelmi időből kicsúcsosodik egy-egy dátum, akkor a történetmondás nagyobb lendületet kap. A ’77-es földrengés ilyen.
A földrengés utáni napokban érzékelhető volt egyfajta szolidaritás, ami az egész társadalmat átitatta. Valahogy az önzés ilyenkor kipusztul a világból arra a rövid időre.
A kollektív emlékezetben pedig egy természeti katasztrófa etnikumtól függetlenül tud hatni. Mindegy, hogy román, magyar, zsidó vagy cigány vagy, ugyanúgy szenvedsz egy ilyen kataklizmában. Ezek be tudnak vonulni a közös emlékezetbe, közös kapcsolódási pontok lesznek.
– Ifjúsági és gyermekirodalommal is foglalkozol. Amikor gyermekeknek írsz, az felszabadulás számodra vagy egy nagyobb kihívás?
– Nagyon felszabadít. És az, hogy egy felnőtt regényt, például a Pokoltót meg tudtam írni, és hogy ilyen lett, az főképp annak köszönhető, hogy gyermekirodalommal is foglalkozom. Felszabadít, nagyon jól szórakozom közben, óriásiakat nevetek. És ami még nagyon felszabadító: találkozni a gyermekekkel. Ahogy átnyújtom a könyvet, ahogy ők fogadják, ahogy érdeklődnek, és ahogy „kilóra megvesznek”. Ilyet a felnőttektől nyilván nem kap az ember. És azért is jó gyermekeknek írni, mert neveled nem csak olvasókká neveled őket, hanem akár a saját olvasóddá.
– Mondják, hogy egy író csak egyféle nyelven tud beszélni, de te többször bizonyítottad, lehet ezt többféleképpen.
– Én nem is nagyon választom külön az alkotási folyamatot. A felnőtt- és a gyermekirodalom ugyanolyan felelősség, és valahol a technika is ugyanaz. Felnőtteknek írtam először, és utána tértem át a gyerekirodalomra. Most pedig újra a felnőttekhez szólok. Amikor gyerekeknek írok, akkor a mesebelibb énemet kell elővennem, azokra az olvasmányélményekre kell hagyatkoznom, de a Pokoltóban is vannak például sárkányok, és az a nagyon varázslatos hegy, amit Magurának hívunk, abban is ott van ez a világ.
Mondták is többen, hogy látszik, hogy a mese ott van az alkotói eszköztáramban. És én ezt szeretem.
És abban a pillanatban, amikor van témám, és akarok és tudok is írni a gyerekeknek, akkor fogok írni. A Vajon Nagyi befejező részét idén tervezem megírni, már elkezdtem. Szóval, egy pillanatig se tettem le arról, hogy gyermekeknek szóló műveket írjak.
Szabó Róbert Csaba, író, drámaíró, forgatókönyvíró, 1981-ben született Szilágybagoson, középiskolai tanulmányait Szilágysomlyón végezte, majd a kolozsvári BBTE bölcsész karán magyar–néprajz szakon tanult. 2006-tól a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Marosvásárhelyen él. Már 2002-től rendszeresen publikál karcolatokat, novellákat, elbeszéléseket, drámákat, recenziókat és kritikákat több romániai és magyarországi folyóiratban. Műveiben főként a huszadik századi Erdély történelméből merít. Alakváltók című regényét Mészöly Miklós-díjjal tüntették ki. Gyermekkönyvei, a Vajon Nagyi-sorozat és az Újratöltés is sok gyermek kedvence lett.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Asszonylét – Bebiztosítva
Mindegyik osztálytársának van apja, csak neki nincs. Vagyis neki is volna, csak nem otthon, hanem valahol máshol. Nem is tudja, hol. Csak az anyja komor tekintetű, zord szavaiból következtet arra, hogy az apjának más felesége lett.
