– A hóvirágok vonzzák a gólyákat? – kérdezek rá otthon édesanyámra, ízlelgetve a vonzzák szó finomságát. Ma tanultuk természetismeret órán. A mágnes vonzza a vasat, mutatta Annuska tanító néni, s én csak bámultam, eddig még sosem láttam ilyesmit. Édesanyám elveszi a kedvemet.
– Nem – legyint –, a hóvirágok nem vonzzák a gólyákat, csak annyi közük van egymáshoz, hogy mindketten márciusban jelennek meg, hirdetik a tavaszt, legalábbis mi annak idején így tanultuk az iskolában. Nincs több olyan anyag, mint a mágnes.
Kicsit puffogok, mintha édesanyám tehetne erről, de eszembe jut, hogy hazafelé páran kikacagtak, amikor a gólyákról áradoztam. Gólyaaa – mondták sejtelmesen, Ella a gólyákról beszél, kuncogtak. Na, hallottam erről már egysmást, itt az ideje letisztázni ezt az ügyet.
– Édesanyám, nekünk milyen közünk van a gólyákhoz?
– Hát az, lelkem, hogy apád Gólya Balázs, semmi más.
– Akkor, amikor dédnagyapádat elnevezték Gólya Dénesnek, éppen akkor.
Rándítok egyet a vállamon: hát még mindig jobb, mintha Cunák lennénk vagy Csitrik. A Gólya nem is csúfnév, inkább becenév, mondom. Édesanyám nagyot kacag.
– Olyan vagy, mint apád. Nem lehet veletek még csúfolkodni sem.
– Úgy tartják – kezd bele édesanyám a mesélésbe –, hogy dédnagyapádat először Leostyán Dénesnek hívták, mert olyan nagydarab volt a többi ember között, mint a léstyán a petrezselyemhez képest. Állítólag még holtában is akkora volt, hogy a koporsóba alig tudták beletuszkolni, feje-lába-válla súrolta a lécet, pedig már nyolcvan is elmúlt. Végül aztán mégis a Gólya név ragadt rá, mert nem elég, hogy ilyen daliás volt, úgy képzeld el a járását, mint az apádét, vagy mint a Dénes bátyádét… – s azzal már indul is az asztal körül felhúzott vállakkal, kitartott karokkal, mórestesen, nagyokat lépkedve, éppen, mintha repülni készülne, mint egy gólya.
– Hát azt tedd össze, hogy ki volt tűzve az esküvője napja, javában készültek a lakodalomra, amikor valakik megkérték, hogy hozzon el egy leányt Balavásárról, az állomásról. Akkor még csak addig járt a vonat, évek múlva hozták fel a vasutat Parajdig. Befogta másnap hajnalban a lovakat, s a ráfos szekerével elindult Sófalváról Balavásárra. Hogy mi történt hazafelé, a hosszú út közben, senki sem tudja, csak annyi biztos, hogy mire hazaértek, Gólya Dénes farhámba ült, s kijelentette: ő bizony meggondolta magát, ezt a tizenhat éves, kékszemű leánykát veszi el, ha a fene fenét eszik, akkor is.
Nekem senki nem parancsol – mondta, azt veszek el, akit én akarok.
Gyorsan született négy gyermekük, köztük a te Balázs nagyapád is. Aztán jött a nagy világégés, és olyan nehézzé vált az élet, hogy dédnagyapád néhány falubelivel együtt, hajóra ült, s elment Amerikába. Nyolc kerek éven át oda volt, onnan segítette az itthon maradottakat, aztán visszajött, mint a gólyák tavasszal, s még öt gyermekkel gyarapította a családot.
Mosolyogva hallgatom a történetet, látom is magam előtt délceg, erős dédnagyapámat, nagyapámat, édesapámat, s hirtelen olyan büszke vagyok a széles vállaimra s a makacs természetemre, mint valami fényes örökségre.
Sok év múlva, amikor először keresett fel a későbbi uram, a faluba érkezve megkérdezte az első fogatostól, hogy hol lakik Biró Ella.
– Így s így néz ki – magyarázta az öregnek –, ez a neve, és ebből a faluból való, de egyebet nem árult el magáról. Csak a kék szemeit nem tudta eltitkolni. Azok bolondítottak meg…
A gólyák társai, a hóvirágok ritkábban kerültek szóba a családunkban, pedig később kiderült, hogy ők is régen beköltöztek már az életünkbe. Talán az édesapám lelke vonzotta ezt a szerény, hófehér virágot. Amint a tavasz az első jeleit mutatta, ő befogta Bandit, kiment a Siklódi-kő alá, és néhány tő hóvirággal tért vissza. Gondosan elültette őket az udvaron és a virágoskertben. Az utolsó két tavaszán még gügyögött is nekik, szemeivel simogatta őket, lehajolt hozzájuk, mintha kisgyerekek volnának, sosem voltatok még ilyen szépek, súgta nekik.
Hosszú élete során egyszer láttam negyven fokos lázban égni, úgy tíz évvel ezelőtt, összevissza beszélt, s csak ennyit tudtunk tisztán kivenni:
– A hóvirágok… Itt vannak a hóvirágok…
Meg is voltunk ijedve rendesen, mert ősz volt, szeptember, semmi jóra nem utal az, csóváltuk a fejünket, ha édesapám hóvirágokat lát a plafonban.
Egy februári estén édesapám egyik pillanatról a másikra lebetegedett, egy héten át csak őt és az ágyát vigyáztuk, aztán csendesen meghalt, és amikor hazamentem és kinéztem az ablakon, akkor láttam meg, hogy egy ölnyi hóvirág mászott át az Ilus néni kértjéből a mi kertünkbe, ott búslakodtak a marton, fehér fejük belelógott a sárba.
Jolán három napon át hordta a koporsóba a hóvirág csokrokat, már minden tele volt hóvirággal. A koszorút is abból csináltatnám, ha lehetne, zokogta, ki nem állhatom ezeket a puccos bolti virágokat.
Júliusban, a legnagyobb melegben, alig öt hónappal a temetés után sírva hívott fel, gyere ki a temetőbe gyorsan, szipogta.
Édesapám fejénél egy hóvirág bimbózott.
korábban írtuk
Szabó Magdolna óraműves: Az óráknak lelkük van
Negyven éve dolgozik a szakmában, és lassan 37 éve ugyanabban a kis főtéri órásműhelyben, Marosvásárhelyen. Szabó Magdolna fiatal lányként jobban szeretett volna ékszerésznek tanulni, a sors azonban más utat szánt neki.
