Miért van szükségünk élőszavas mesékre, történetmesélésre? Mi lesz a mesékkel a technológia előretörésével? A legsötétebb forgatókönyvtől nem kell tartanunk, mert velünk született történetéhséggel létezünk, mondja Bíró Erzsébet meseterapeuta.
Aki olvassa írásait, tudja, érzi, hogy Schäffer Erzsébet a történetek mögötti embert keresi. A Csíkszeredai Könyvvásár vendégeként bensőséges lelki utazásra invitálta hallgatóságát, mosolyt varázsolva az arcokra, könnycseppeket a szemek sarkába.
Gyerekkora óta civil szervezetekben tevékenykedik. Önkéntesként kezdte, és ez az életforma az élete részévé vált. Ma ő az, aki forrásokat teremt, pénzt gyűjt közösségi ügyek, szervezetek számára, sőt, másokat is bevezet a fundraising világába.
Egy éve ezen a napon már az örökölt föld alatt sorakoztak a dughagymák a kertben. Két éve ilyenkor a zöld hagymaszárak már bújtak is. Ma meg hóvihar tombol a vidéken, zaklatott lelkében szorongások cikáznak.
Aligha kaptam ezidáig karácsonyra az ideinél számomra értékesebb tárgyi ajándékot. Az Angyal egy mesterien megmunkált, gyönyörű, faltól falig könyvespolccal lepett meg. Ez nem csupán egy bútordarab számomra, hanem régóta dédelgetett vágy.
Egyszer volt, hol nem volt, hatodhat országon is túl, volt egyszer egy telitalálat. A szilveszteri hatos lottón. Negyvenöt számból hatot kell megtenni, és mind a hat számnak be kell jönnie a sorsoláson.
Mikor lesz ebből diós kalács, ha így haladok? Bárcsak a diós kekszet tudnám megsütni. Egyedül duzzogott a konyhában, és szikrát hányt a szeme, valahányszor a férje benyitott. Mi a búbánatot akar itt? Utálom, amikor ki-be járnak.
Érzelmi evő vagyok, falásrohamos, vagy nem tudom. Egyszerűen beteg. Nem tudom megtartani a súlyom, bármennyit diétázom, mert azzal oldom a szorongásom, hogy begyúrom az összes csokit, ami a kezem ügyébe kerül.
Harangoztak. Felült az ágyban, s mintha kelni készülne ki belőle, félrehajtotta magáról a paplant. Ránézett száradt kóróként heverő lábaira, de a szívéből induló lendület még csak a gyomráig sem ért el, nemhogy a térdéig.
Képes vagyok megenni egy doboz sütemény felét, és visszacsomagolni úgy, hogy érintetlennek tűnjön. Persze később úgyis én eszem meg, nagy valószínűséggel. Késztetést érzek arra, hogy eltitkoljam, mikor, mit, mennyit eszem.
Idei kacsáink többet már nem hápognak bele a csendes reggelekbe. Idával és Pirivel, valamint Barnabással leöltük őket. Besorolódtak a táplálékláncba. Barbárnak is nevezhető életvitel. De amikor az ember éhes, akkor enni akar.
Kolozsvár belvárosában, a Malom utcában, harminc évvel ezelőtt élt egy özvegyasszony, Vera néni. A nagyobbik öcsém róla faragta azt a szólásmondást, hogy töltődik, mint Vera néni.
Szász Lenke hétéves volt, amikor a pikkelysömör tüneteit észlelték rajta a szülei. Utólag azonban kiderült: a csaknem egész testét befedő, viszkető, piros foltokkal még mindig könnyebb együtt élni, mint azok szövődményeivel.
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.
A fűszerkertnek a házhoz a legközelebb kell lennie, csak kilépjek a nyári reggelbe, s kezem ügyében legyen a csombor, a leostyán, a menta. Ebédfőzés a kertből szedett zöldségből a konyha-étkező-nappaliban. Ez az álmom, a lányom ezt az életet (is) lássa.
Nem singgel mérik az embert, ám Paluska Ilona testmagassága mindössze 105 centiméter. S bár számunkra, a társadalom számára ez határozza meg őt, ő a maga 46 évével köszöni szépen, jól van, és nem foglalkozik azzal, hogy törpenövésű.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy majdnem feneketlen tó, és annak a tónak az egyik sötét szegletében élt házastársával egy takaros kis aranyhal, akit senki sem csodált, mert ha hiszitek, ha nem, a sötétben minden halacska fekete.
Ahogy belépsz a kapun, rögtön a bal oldalon egy régi, festett Jézus Krisztus feszület, pléh tetővel, ami még az utcáról is látszik. Itt él sok-sok éve Laura néni és Nicu bácsi. Kertjük kiér a Duna Szent-György ágáig…
Mindegyik osztálytársának van apja, csak neki nincs. Vagyis neki is volna, csak nem otthon, hanem valahol máshol. Nem is tudja, hol. Csak az anyja komor tekintetű, zord szavaiból következtet arra, hogy az apjának más felesége lett.
Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát.
Kisgyermekkoromban Kobátfalván az idősebb asszonyok a házimunkák sokaságát jól megszabott rend szerint végezték. A mosásnak is volt egy napja a héten. Nem kapkodtak össze-vissza, semmi idegbaj.
Mivel a bölcs asszony tudja, hogy a szeretet jóságos is, és nemrég azt olvasta, hogy fontos kifejezni a hőn szeretett társ felé az elvárásokat, végül megkegyelmez urának, és egészen pontosan megfogalmazza neki óhaját: kérlek, hozz nekem valamit.
Van, ami tényleg segít boldogulni a gyermekekkel, de a lelkiismeretünkre alapozva elég sok mindent megvetetnek velünk a gyártók. A hatásgyakorlás működik, alamuszi módon ássa alá az önbizalmunkat, hogy ha nem vesszük meg, nem lehetünk „elég jó szülők” se.
Kislányommal egyidejűleg születik meg bennem a testem iránti tisztelet. Átjár az iránta való szeretet. A világ legcsodálatosabb tettét hajtotta végre, nem lehet többé nem tisztelni és nem szeretni.
A kommunikáció doktora, szóvivő, sőt, egyetemi oktató is, és nem mellesleg, a Nőileg főszerkesztője is volt: Zörgő Noémi elfoglalt, így aztán az igazi feltöltődés számára az, amikor családjával lehet vidéki házukban.
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Márton-napkor fogyasztjuk a legtöbb libahúst, a libamáj ezzel szemben egész évben hozzáférhető, még ha borsos is az ára. A hízott libamájat „aranyáron” mérik, de a szintén finom pecsenye libamáj olykor beleférhet, pláne, ha ha jól gazdálkodunk vele.
B. Szabó Zsolt esküdözik, hogy legfeljebb öt percet vett igénybe a szettek összeállítása. A Rádió GaGa műsorvezetője arra törekszik, hogy minden, amit magán visel, összhangban legyen azzal, aki ő valójában.
Főleg a hideg időszakban jellemző, hogy kiszárad, bereped a kezeink bőre: ilyenkor egyrészt jó megvédeni kezeinket az időjárás viszontagságaitól, de a bőr hidratálásáról is kell gondoskodni.
Elkezdődött a vásárlási őrület: leárazások, kettő az egy áráért, csak most, csak ennyiért. Minden fórumon ezzel bombáznak. A Black Friday immár nem egy nap, hanem egy egész hónapot felölel. Nehéz ilyenkor megtartani a józanságunkat…
Frusztrációt, lelkiismeret-furdalást okozhat, ha a közösségi médiában látott, ultra-filterezett világhoz hasonlítjuk magunkat. Ez nem feltétlenül a valóság, hangsúlyozza Gergely Orsolya szociológus A pszichológus konyhája legújabb kiadásában.
A Szakáli család nyikómalomfalvi házához vezető út tágas udvaron keresztül, gyümölcsfák között visz fel a dombra – mintha már az út maga is arra késztetne, hogy az ember kicsit lelassuljon, és megérkezzen valami igazán őszintéhez.
Ahogy lehűl a levegő, vastagabbak a pulcsik, hosszabbak a kabátok – és valahogy egyre nehezebb megtalálni magunkat a rétegek alatt. Ismerős az érzés, amikor felveszed a harmadik réteget, és már nem tudod, hol végződsz te, és hol kezdődik a sál?
Gyermekként nagyon szerettem figyelni, ahogy nőttön nőtt a dió a fán. Alig vártam a szeptembert, hogy potyogjon ki a zöld burokból. A diószedés a gyermekek dolga volt, voltak napok, amikor egy fél vödörrel is összegyűjtöttünk a fű közül.
Nem idejétmúlt a befőzés, nem csak nagymamák foglalkoznak vele – bizonyítja megszólalóink példája is. Olvasóink nem főállású háziasszonyok, mégis igyekeznek munka és háztartás mellett időt szakítani az eltevésre.