Az aktuális lakóterület adottságait és olvasási ízlésem szem előtt tartva, hol egyik, hol másik kapott helyet aprócska könyveknek fenntartott polcaimon, a többi meg – lelkiismeretfurdalást keltve – jobb napokra várt valamelyik raktárhelyiségben.
Napokba telt, amíg nagy gonddal helyet talált magának a kortárs és a klasszikus, a magyar és a nemzetközi, a próza és a líra, de még a gyermek- és szakkönyvek is. A látvány esztétikailag és lelkiekben egyaránt lenyűgöz, külön világot teremtve a térben. Most újabb néhány napra vágynék, hogy fellapozhassam a rég elfeledett vagy éppen a valaha nagyra értékelt könyveket.
Első, kopott verses füzetem, határidő- és szerelmes naplók, szakmai és egyéb jegyzetek. Legalább húsz darab van belőlük, de sem külsőre, sem tartalmilag nem tudom egy homogén masszává gyúrni, hogy önállóan foglalhassanak el egy teljes rekeszt.
Végül úgy döntök, ha már kiállták az idő próbáját, adok nekik egy újabb esélyt, és aktuális olvasmányom félretéve, elégedetten gömbölyödöm olvasófotelembe, szemben a robusztus, immár általam szentélynek nevezett „könyv-ékszerrel”, elégedetten. Random lapozok fel egy barna, bőrhatású anyaggal borított füzetet. Nem túl régi darab, rögtön tudom. Beleolvasva, elönt a bámulat, az elképedés.
Bele-beleolvasok a küldött és fogadott üzenetekbe. Lenyűgöz az a sajátos nyelvezet, amit használtunk. Egy olyan nyelv ez, amit csak mi, a beavatottak érthetünk. Mesterfokon űztük, idegen nyelven is írtunk egymásnak. Most megmosolygom, hogy mekkora ügyet fordítottam ezeknek az üzeneteknek a megválaszolására. Nagyon gyorsan akartam válaszolni, nehogy azt higgye, szótároznom kellett.
Zavarba ejt. Nem is értem, hol és mikor távolodtunk el ettől a fajta, most már túlzásnak tűnő kommunikációtól. Szinte reflexből nyúlok a telefonom után, és megnyitom az üzenetváltásainkat. Az igényességre törekvés igénye nélkül, de abszolút reprezentatív módon, az elmúlt egy évre lebontva, ezt találom: „Hozzál kenyeret, légyszi’!” „Napközi fizetve.” „Holnap szülői értekezlet.” „Tej van?” „Holnap mama szülinapja.” „Ajándékok pipa.” „Megy a mosógép”. „Gyertek ebédelni!” „Mi lesz a vacsi?” „A kicsi köhög.”
Nevetnem kell. Ez ám a fejlődési folyamat. Akár egy könyv útja. Kéziratból nyomdába, nyomdából a könyvesboltba, onnan a tulajdonoshoz, lakásból lakásba, dobozból dobozba, és végül a megérkezés, a méltó és önazonos lét, az otthon.
De ha már logisztika, ám legyen: Hey, honey! Hogy van az én szívem kuglófjának egy szem csokidarabja? Tízkor az olvasóban. Kacsint. Küld.
korábban írtuk
Magyari Tekla: Rabok vagyunk – Januári lapajánló
Ismerek egy nőt. (Még) tagadja, hogy függő. Mit egyet? Többet. Férfit is, sokat. Akármikor abba tudom hagyni – mondják, arcukra könnyedséget erőltetve. Magam is megtettem az első lépéseket a függőségeim kezelésére. Néhányszor.
