Benézek a Farkas utcai templom rácsain a kertbe, átszínezte az ősz. Látom magunkat ott, 18 éves hamvasságunkban, ballagunk, az ünnep izgalmától súlyos a pillanat. Mind benne vagyunk, a többiek is, én elöl, te mögöttem, az új frizuráddal. Azelőtt vágtam le aranyszínű tündérfürtjeidet rövidre. Botrányos kis pajeszt hagytunk, ketten fundáltuk ki.
A nyolcágyas kollégiumi szobában a te sarkod élt, azonnal otthont teremtettél a rideg teremben. Buja növényeidet, kendőidet felaggattad, és szétfutottak a színek, mint forró vérerek a testben. Lüktetett körülötted, izzott a levegő. Minden nap szembeszálltál az értelmetlen szigorral: az egységes kék-fehér-kockás pokróccal nem hosszában, mindig átlósan takartad be az ágyat. Azért sem! Pedig megmondatott a szabály. Kuncogtunk, tudtuk, hogy megrónak, de nem vetted komolyan,
Tőled tanultuk a gitárt megszólaltatni mindannyian, kitartóan biztattad sebesedő ujjainkat, együtt énekelve a Rómeó és Júlia betétdalát, a 80-as, 90-es évek slágereit. A te nevetésed volt a leghangosabb, felszántotta a folyosók kényszeredett csendjét, s röpített minket is jótékony vidámságod elfelé, hova is?
Gereblyélem össze az emlékeket, mint a földre hullt őszi leveleket. Tomboló színű selyemingeid, ruháid, selyemdallamaid… Leginkább a zsoltár állt jól a szádban: „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van”, – aztán, téged akart legkorábban. Egy éve már…
Harsány, pirospozsgás lánykori levelezésünket előkotortam a múltat őrző dobozok mélyéről, hogy közel tartsalak magamhoz, mert csak régi mondataid vannak meg, azokkal ölelsz körül. Nézem a megsárgult borítékokat, csak nézem, ritkán olvasok bele, pedig mennyi cserfes képzelgést és illúziót, önfeledt álmodozást küldtünk egymásnak. Attól félek, ha olvasni kezdelek, sajogni fog. Ha olykor mégis, rá kell készülnöm a találkozásra. Pedig folyamatosan beszélünk, tudod, a régi szerelmekről, gyerekeinkről,
Itt tartalak. Képed a hűtőn. Néha megfőzöm a levesed, tudod, azt, amit már a monostori „kintlakásban” főztél, egyetem alatt. Irdatlanul csúnya volt, de nagyon finom.
Néztelek, és láttam, hogy menned kell. Átengedni a Halálnak azt, akit szeretünk? De hogyan?
Rám néztél, összekapaszkodtunk még egyszer, ez volt kettőnk legerősebb pillanata, a barátság romolhatatlanságának záloga, hogy valóban van, ami örökké tart. Azt mondják, – sőt, vannak kövek, sírkövek, amin azt írja – a „Szeretet nem fogy el soha!” Minket tökéletes fogyasztónak nevel a világ. Mi azt látjuk, hogy minden fogyóáru, gyorstalpaló és instant, gyorsétkezős, hogy agyonretusált valóságban kell élni, ahol a minket kiszolgáló tárgyakat is rövid távra gyártják. Hogy megszerzünk, erővel, de megtartani nehezen tudunk. Állandóan felújítani kell a környezetet. Nem megújulni. Folyton legjobb verziónkat kérik tőlünk. Nem a legigazabbat.
Mégis az ádáz tusában, vad rohanatban van, ami nem fogy el soha…. Eddig mindig az isteni szeretetre gondoltam, – nem az emberire – mint filozófiai fogalomra, amelyet néha sikerül emberi nyelvre fordítani.
Ez a szeretet már nem tud sem elfogyni, sem elkopni, hanem fényesedik, és sejtelmesen elrejti, ami túl van a szavakon, rajtunk embereken is.
Az elmenők nem kihulló láncszemek, hanem maradandó, csak láthatatlanná váló, de nagyon is létező részeink. Nem kevesebbek és szegényebbek leszünk, hanem gazdagabbak, mert közénk, hozzánk tartoztak, elmenésükben is végérvényesen itt maradnak.
korábban írtuk
Tulit Erika-Zsuzsanna: Ha van kovász, akkor van remény is
Aki a Vajorból iszik, szíve visszakívánkozik – tartja a torockói mondás, s ha a víz nem is, a torockói (somodi) foszlós kalács garancia erre. Aki egyszer átélte a gazdagító Torockó-hangulatot, mindig vágyakozni fog vissza…
