Minden harangzúgás összeköt az örökléttel. Átremeg, átsüvölt, áthörög, átömlik hegyen, bércen, völgyön. A holtakat előráncigálja, a nemzedékeket sorba állítja, az eljövendőket fényesen megvillantja.

Pásztor Márta egy olyan szakmában dolgozik, amelyet sokan inkább elkerülnének. Családjával együtt több mint 30 éve segítik a hozzátartozókat Marosvásárhelyen abban, hogy szeretteik utolsó útja méltóságteljes legyen.

Hogy fel lehet-e készülni egy szerettünk elvesztésére, nem tudom. Egy ideje egyre inkább életszagú, és egyre közelebb merészkedik az eddig még valami sejtelmes és távoli, a halál. Nem tehetünk egyebet, mint, hogy megszelídítjük.

Évek óta temet tücsköt-bogarat, meglátása szerint minden mesterség kihalóban van. A Se kép, se hang. Elheverőművészet című tárlatot, valamint Sírversek. Katasztrófalköltészet címmel megjelent kötetét már tíz erdélyi és magyarországi településen bemutatta, verseit helyenként kaláccsal és pálinkával kínálja, mégsem fogadja sehol gyászos hangulat. Dósa Zoltán pszichológus és kutató, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézet székelyudvarhelyi tagozatigazgatója szabadidejében s

Édesanyám tizennégy éve ment el. Végleg. Hirtelen. Búcsú nélkül, csendesen távozott, mint ahogyan élt. De azért előtte egy hetet még eltöltött kómában a kórház intenzív osztályán a kedvünkért, hogy nekünk legyen időnk felkészülni a legrosszabbra. És megvárta az utolsó nyugdíját is. Hogy legyen, amiből eltemetnünk. Nem szeretett volna soha terhünkre lenni. Egész életében úrinő volt. A szó legnemesebb értelmében.

Polcz Alaine nagyon fiatalon szembesült az elmúlással, az erőszakos halál borzalmaival, a véglegességgel. Az emberi lélek megismerése és tanulmányozása felé fordult, és ő lett a tanatológia magyar nagyasszonya. Sokat tudott a halálról, s talán éppen ezért élete végéig teljes életet élt. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)

Varázslatos idővel köszöntött be a május. Az ég szikrázó kékjével, a virágba boruló fákkal elbűvölő díszletet biztosított a kettős ünnephez. Az idén egy napra esett a munka ünnepe és az anyák napja. Mintha ezt a jeles eseményt szeretné kihangsúlyozni a természet a színek, illatok, hangok eszement tobzódásával, mintegy varázsütésre érkezett meg a leggyönyörűbb tavasz.

Nagyi az élet minden területén határozott elképzeléssel rendelkezik, és szereti elrendezni a dolgokat. Nincs ez másként a saját halálával, sőt, temetésével sem. Ezúttal Nagyi búcsúzik – nem csupán az unokától, de az olvasóktól is.

Vajon a Netflixen felnövő generációk számára már tényleg nincs hatalma a költészetnek? Netán túlságosan fiatalok a versekhez? Egy magyartanár elmélkedései decemberben – miközben a tizenhétévesek megmutatják, mekkora az ereje ma is a költészetnek: társuk öngyilkosságát dolgozzák fel verssel.

A világon évente több mint 700 000 ember hal meg öngyilkosság miatt, viszont ennél jóval több az öngyilkossági kísérlet. Az öngyilkosság a negyedik leggyakoribb halálok a 15–19 évesek körében.

A rendszerváltás óta sok minden jött át a határon, és nem vagyok biztos benne, hogy mind jó, ami jött, jön. Felcseréltük a belsőt a külsőre. Sokszor jobban öltözünk, mint ahogy a lelkünk van. Menekülés ez, hogy hová, nem tudom, hogy mi elől, azt talán sejtem.

A temető hátsó kapuja sarkig ki volt tárva. Mint mindig halottak napján. Az év többi napján valamilyen rejtélyes okból ez a kapu zárva volt, de most hívogatón tárta ki szárnyait a világításra érkezők előtt. Özönlött a nép, pedig még csak koradélelőtt volt. A novemberi nap sugarai ragyogó aranyszínbe öltöztették a temetőt.

Gyerekkoromban sokszor néztem a teraszról, ahogy a testvérével elmentek a házunk előtt. Én falusi kislány voltam, ők a városból jöttek nyaralni a nagyszülőkhöz. Irtó menők voltak. Sokszor eszembe jutott, milyen jó lenne, ha barátok lennénk. A körülmények adottak voltak, édesanyáink egy faluban nőttek fel, édesapáink együtt jártak középiskolába, és a nagytatája volt a magyartanárom. De nem lettünk. Nem akkor.

A végtisztességtevő menetet nálunk a zászlóvivők vezetik. Rendszerint négyen vannak. Amennyiben a halott nő, a zászlóvivők nők, amennyiben a halott férfi, a zászlóvivők férfiak. Őket követjük mi: lelkész, énekvezér, gondnokok.

Egyszer csak jött a hír a holland kikötővárosból, hogy a férje halott. Nem hivatalos úton, ismeretlen személy mondta be ezt neki telefonon: A férjed meghalt. Talán megölték. Talán honfitársai. Két év telt el kétkedő bizonytalanságban.

Emlékszem egy csoportos foglalkozásra serdülőkkel, amikor az életcélokról beszélgettünk, ki-ki megfogalmazta, milyen célokat tűz ki az életében. Sikeres érettségi, fényes karrier, anyagi biztonság, utazások, család, ilyenek szerepeltek leggyakrabban a válaszok közt. Az egyik srác egy célt írt fel a lapjára: „Úgy szeretnék élni, hogy mindig tudjam, hogy egy nap majd meghalok.”

Nem mindenki szeret a halálról beszélni. Mi több, olyanok is akadnak, akik már a halál gondolatát is elhessegetik maguktól, és ha csak tehetik, a temetéseket is kerülik. Pedig a veszteség, a gyász mindannyiunk életének része, ahogyan a halál is életünk tartozéka. Sőt, a XX. század egyik legnagyobb teológusa, Karl Rahner szerint „a halál életünk legnagyobb tette”. Engem soha nem taszított ez a téma, inkább tisztelettel, ámulattal és kíváncsian állok előtte. Ezért is hívtam segítségül dr. Holló László egye

Fent született a hegyen. Nem alföldi tanyavilág ez, ahol akácok sűrű lombja védi a zsúpfödeles házat a temérdek puszta közepén. Hegyi tanyavilág, melyet a székelyek láznak hívnak.