Egy ideje készülünk a búcsúzásra, beszélünk róla. Talán egy preventív védekezési mechanizmus ez, próbálunk barátkozni a gondolattal, hogy bizony, egyszer majd nem lesznek. Kitüntetett figyelmet és időt szentelünk még élő nagyszüleinkre. Lehetőséget teremtünk dédszülő és dédunoka találkozására. Minden találkozás öröm és aggodalom egyben. Egy nap aztán egészen közel férkőzik. Férjem szeretett nagymamája, Dédi búcsúzik. A kezdeti megrökönyödésből kislányom ésszerű és egészen konkrét kérdései által ocsúdok fel.
Találkozunk-e még? Hall-e most bennünket? Saját hitvilágom és meggyőződésem alapján próbálok épkézláb válaszokat adni, de azok hézagosak még magam számára is. Ám a kicsi nem elégszik meg. Keresi és megtalálja a belső világába beilleszthető válaszokat. Az esti megemlékező imánál így fogalmaz: „Köszönöm Istenem, hogy Dédinek már nem fáj sehol!” S mint ahogy a gyermek, én, a felnőtt is kapaszkodót keresek, vigasztalódást a szív számára. A temetésen a ravatal körül álló legközelebbiek arcát figyelem. Egyszerre beterít minket egy láthatatlan, mindannyiunkat egybekötő fátyol. Együttérzésből, szeretetből szőtt fátyol. Egyek vagyunk, mi, élők, a két számjegy közti kötőjel, születés és halál között.
Szeretet elsősorban leginkább a férjem iránt. Bárcsak átvehetném fájdalmának egy részét. Szeretet Dédi iránt, és hála, hogy ismerhettem, és ismerhették a gyermekeim. A felénk áradó szeretet barátaink részéről. Ahogy figyelnek, és megérzik, miben lehetnek segítségünkre. A részvétnyilvánítók őszinte, együttérző kézszorítása. Egy kisbaba érkezése a családba, mintegy helyet cserélve a távozóval. A kegyelem, hogy ők mennek előre, a sorban következők, mert így van ez rendjén. Unoka a nagyszülőtől, gyermek a szülőtől búcsúzik.
Hinni akarom, hogy a haláleset, mint minden megrendülés, poszttraumás növekedést hozhat. Hogy általa újra keretezhetjük életünk, és akarunk jobban szeretni, jelenben élni, emléket gyűjteni, jobbá válni. Felelősséggel ölelni magunkhoz a ránk bízottakat.
korábban írtuk
Demeter Melinda: A generációknak kölcsönösen tanítaniuk kellene egymást
Csaknem negyven év pedagógusi pályafutásom alatt az oktatásban is hatalmas változásokat tapasztalhattunk. Jelentősen más lett a gyerekanyag, a szülők és diákok viszonyulása az iskolához, követelményekhez, tanuláshoz.
