Közben az ősszel születettek szülinapját ünneplik a napiban. Kislányom az egyik ünnepelt. Délután vigasztalhatatlan, kis koronás buksiját lógatja. S amikor már sírásra is fakad amiatt, hogy ő itthon nem kapott ajándékot, nem tűrhetem tovább. Hiába magyarázom, hogy de hisz megültük már a napján, mégis csalódott. Így hát, előrukkolok a fogacskáért cserébe vásárolt angyalkával. Telitalálat, le van nyűgözve. Néhány nap múlva pedig, megtörténik, vacsinál kiesik a tejfogacska. Az ajándék! – kapok a fejemhez. Sebaj, férjem még a városban van, gyorsan belopózom a fürdőbe, felhívom, elmondom a hírt, és megkérem, hozzon valami csekélységet, amit éjszaka becsempészhetünk a párnácska alá.
Az ablaknál leselkedik, hátha láthatná ezt a misztikus lényt, ha csak egy pillanatra is. Nehezen bár, de álomba szenderül. Nemsokára hallom leparkolni az autót. Jön a fogtündér – kuncogom magamban. Izgalommal szaladok a férjem elé, mintha csak én kapnám az ajándékot. Mikulás-csizmába rejtett csokoládé. Nem hiszem el. Csoki? Pont a fogtündértől? Ez aztán csúcs. Persze, rögtön mondom is, amit gondolok. S bár nem szól, megsértődik, látom. Fogja a paplanját, és a nappaliban vet ágyat.
Még mindig morgolódom magamban. Éjszaka csak forgolódom, érzem, hogy ki kéne mennem, bebújni mellé. Esetleg bocsánatot is kérni. Már bánom, amiért problémáztam, hogyne bánnám. Megtette a tőle telhetőt. Az jut eszembe, a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem tapintatlan, nem keresi a maga igazát, haragra nem gerjed, a rosszat nem rója fel… De ez nem szeretet, ez ego, ami nem enged.
Reggel már dolgozom, amikor kel és napiba indul a család. Hívnak telefonon. Kislányom kirobbanó örömmel újságolja az éjszaka eseményeit. Elmondja, amit én nem is tudtam, hogy nem csak neki, de még kistesónak is hozott csokit a tündér.
Mi tagadás, elszégyellem magam. Ugyan, mennyi szeretet volt részemről ebben az ajándékozásban?
Az időzítés, mint lenni szokott, tökéletes, s hiszem, egy felsőbbrendű erő által irányított. Legyen hát felkiáltójel, így, a szeretet ünnepe előtt. Minden ajándéknak, annyi az értéke, amennyi szeretet van benne. Sem több, sem kevesebb.
korábban írtuk
A kacagás is Isten ajándéka
Van olyan ember, aki nem tud adni, és nem tud elfogadni ajándékot természetes szelídséggel. Képtelen rá. Amikor valaki megajándékozza őt, olyan arcot vág, mintha bántást kellene elviseljen, valami megmagyarázhatatlan undor ül ki az arcára. Aztán amikor ő kellene ajándékozzon, azt olyan gesztussal vagy olyan kísérő mondattal teszi, hogy a megajándékozott úgy érzi, mintha meglopta és nyomorba döntötte volna szegényt. Számomra rejtély, mi lappanghat az ilyen ember szíve mélyén.
