Szilveszter Andrea: A segítőnek mi segít?

Utolsó percig odázza a télikabátot és kiscsizmát. Reggelente már-már belecsíp arcába a hideg. Ilyenkor szaporázza lépteit, dzsekijét szorosabban magára fogja, s nyugtázza, ez még belefér. Ezáltal is fenntartva a nyár könnyedségének illúzióját. Aztán egyik reggel már fehér fátylat terít a kerítések tetejére a dér. Nincs pardon.

Hosszú kabátját, nyakára kötött sálát, mintha nem is testére, hanem lelkére venné. Mintha öltözetének súlya egyenesen arányos volna lelkiállapotával. Nyáron lenge kis ruha, aztán kardigán, kabát, fojtogató sál. Téli lábbeli, amivel csak súlyosak lehetnek a léptek.

Nyáron mintha megszűnnének az emberek gondjai. Mintha csupán hűsölni jönnének a hivatal falai közé, s már állnak is tovább. A napsütés talán az egyik legerősebb, lelkiállapotunkra ható passzív erő. 

Mint az anya a gyermekéből, úgy képesek a napsugarak kisimogatni az emberekből a szorongást. 

De most ősz van, egyenes út a sötétség felé. Ugyan, mióta gondolkodik így az őszről? A színpompás, gazdag, mézillatú őszről. Ezek valójában nem is az ő érzései, hanem a kívülről beszivárgó kétségbeesett emberek érzései. Kifizetendő számlák, hidegtől való félelem, létminimum. Mintha csak egy őszi fuvallat fújta volna ide a sok nehéz sorsú embert. Egymás kezébe adva a kilincset, mind megváltásra vár. Ilyenkor mindig Afrikára gondol, a meleg délre. Hogy ottléte idején mennyire bosszantotta az emberek éljünk a mostnak attitűdje, a holnapra való nem gondolás. Most meggyőződése, hogy abból ered, hogy nem kell a téltől félniük.

Illatgyertyával, relaxációs zenével próbálkozik megőrizni mentális egyensúlyát.

Napok óta hallgatja a véget érni nem akaró panaszkodást. Hol alig bírja visszatartani a könnyeit az együttérzéstől, hol mélyen felháborodik azon, meddig nem képes elmenni egyik vagy másik ember, hogy célt érjen. 

Egyik reggel aztán egy kliens vehemens megnyilvánulásában tetőződik a hét feszültsége. Becsukja a szemét. Hisz a kommunikáció erejében, most mégis úgy érzi, részéről ez a beszélgetés nincs tovább. Már elfogytak a szép szavai. Másmilyent pedig nem enged meg magának. Nem akarja hinni, hogy megteszi, de felemeli a hangját. Hogy ellene fordul, szidja, megkérdőjelezi.  

Szeretné megkérdezni, mi fáj neki ennyire, hogy őt bántja? Tudja a választ. Az élet fáj, a megannyi elutasításával. 

S most, aki eddig mindig, ő sem tud segíteni, eszköztelen. Mi az ő szava a törvénnyel szemben? Összeszorítja a szemét. Először arra gondol, hogy egy kupica erősre van szüksége. Évtizede még a – felmenői megküzdési mechanizmusait is tekintve – talán feloldódott volna egy pohár búfelejtő alkoholban. De hát most már intelligensebben kell ezt csinálni. Így aztán a hétvégi szülinapi zsúrról maradt csokitortára gondol. 

Egy nagy szelet tortába fojtja bánatát, mint gyermekágyas szorongását annyiszor, annak idején. 

Amikor elcsendesedett a ház, s végre egyedül maradt, zavartalanul gömbölyödhetett fel a kanapéra, ölében a babalátogatóba hozott tortával. Visszagondolva, kényszer volt az is, nem élvezet.

Úton haza kabátját lecirógatják a már sápadt, de még életerős napsugarak.  Csizmája alatt ropognak a száraz falevelek. 

Írni fog. Kiírni. Ez az önpusztítás legártatlanabb módja, s talán másnak sem árt túl sokat vele. 

Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Nagylány nem sír. Vagy mégis?
Nagylány nem sír. Vagy mégis?

Először csak a korai felkelés esik nehezére. Őszi fáradtság, mondja, biztosan van ilyen. Neki is fog egy vitaminkúrának, sőt, uzsonnája mellé egy-egy almát is rak táskájába. Gyakran fájdogál a feje, alattomosan, de még elviselhetően. Emelnem kell a kávé adagom, gondolja, s ez ideig-óráig megoldani is látszik a problémáját… Vendégszerzőnk elkapta a trillázó fecskék búcsúdalát, telefújt papírzsebkendő kupac közt, fürdőköpenyben talált rá a lelki béke.