– Sokan panaszkodnak, hogy létbizonytalanságot élnek meg, szoronganak az egzisztenciájuk, családjuk, jövőjük miatt. Mi történik ilyenkor a pszichében?
– Tény, hogy a nagyobb társadalmi változások, korlátozások, veszélyek közelebb kerülése fokozza a szorongást, a változások, amelyek terveket húznak át, módosítják vagy lehetetlenné teszik a korábban kialakult működésünket, elbizonytalanodást, a tehetetlenségérzés fokozódását hozhatják, fenyegetettséget élhetünk meg. Amikor van a realitásban egy társadalmi szintű változás, szükséges ezt a saját élethelyzetünkre lefordítanunk, válaszokat adnunk, hogy miben, hol, hogyan érint ez engem. És természetes, hogy megélünk egyfajta szorongást. Így működünk, hogy érzelmileg is megéljük az értelmileg felfogott információkat, és esetenként zsigerileg, fiziológiásan is „átérezzük” a helyzetet.
– És ha állandósulnak ezek a szorongásos tünetek?
– Akkor rontják a közérzetet, elhatalmasodik a bizonytalanság, már-már kétségbeesés, reménytelenség lesz úrrá rajtunk, ami meghatározza önmegélésünket, a jelenben, szerepeinkben való működésünket. Ezekre a helyzetekre alapvetően úgy tekintünk, mint a bennünk levő szorongás felerősödésére, amikor a korábbi stratégiáink, amelyekkel többé-kevésbé sikeresen megküzdöttünk a jelenben a meglévő szorongásainkkal, már nem működnek hatékonyan. Valójában leginkább arról lehet szó, hogy a tudattalan, lappangó szorongásaink megszólítódnak vagy a felszínre törnek, mert a korábbi szorongáscsökkentő rutinjaink érvényüket vesztik a külső változások következtében.
– Egyáltalán mi a szerepe a szorongásnak?
– A létszorongás a legősibb, legelső érzelmi élményünk, tapasztalatunk önmagunkról, amit érzelmileg és testileg, „zsigerileg”, fiziológiásan is megélünk – ennek ma már ismertek a neurobiológiai, biokémiai alapjai –, úgy, hogy értelmileg „nincs beleszólásunk”. A szorongásra és a félelmekre alapvetően úgy tekinthetünk, mint jelzőfunkciók a testi-lelki-értelmi egységünkben.
Az érzelmi működésünk, a psziché tekintetében a szorongás valami olyasmi, mint a testben a fájdalom: jelzi, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik, ami valós érzelmi biztonságot ad, ahol megtaláltam életem értelmét, szerepeimet, látom, hogy érzelmileg hogyan működöm,
mivel táplálkozom (elégtételek, felnőttkori kapcsolatok, szakmai szerepek, párkapcsolat, beteljesülés, kiteljesedés). Lényeg, hogy vegyem a jelzést és értelmileg felelősen járjak utána, keressem meg a fájdalom okát, és az okot oldjam meg, ne a tünetet (fájdalmat) akarjam megszüntetni. Érett személyiség esetében a bennünk továbbélő szorongó gyermeki énünknek a valós érzelmi biztonságot a már bennünk felépített felelős felnőtt énünk kellene megadja alapvetően! Ebben a realitás és az elfogadás a kulcsfogalmak.
– Hogyan jelent meg mindez a Covid idején, és mit tesz most velünk a háború?
– A járványügyi korlátozásoknál megfigyelhető szorongás-felerősödésekre az volt a leginkább jellemző, hogy hirtelen megváltoztak az emberek mindennapi rutinjai – köztük jónéhány olyan cselekvéssor, interakció kiesett, aminek az lehetett a (rejtett) funkciója, hogy tünetileg, felszínesen oldja a lappangó, nem tudatosult szorongásokat. Lehet, hogy nehéz elfogadnunk, de a napi cselekvéseink között van egy sor olyan – egyébként értékes – tevékenység, amelyeknek tetszik, nem tetszik, mégiscsak van szorongásoldó funkciója: kinek az autómosás, a turkáló, a fodrász, a piacra járás, cuccok megvásárlása, kinek az utazgatások jó helyekre, vagy részvétel eseményeken, sportolás, társas összejövetelek, stb. Általuk látszólag egyensúlyban van az érzelmi biztonság-háztartásunk. Használjuk, igényelünk egy sor dolgot, aminek funkciója az is, hogy elfedje a szorongásunkat, hogy rendben van-e az életem egyébként, és meghatározó szerepük van a mindennapi visszajelzéseknek, visszaigazolásoknak. Alapjában véve a társas interakciók, a találkozások, üdvözlések, beszélgetések mind sokat tesznek hozzá, hogy a napi „értékes vagyok” betevő falatunkat megkapjuk. Azonban, ha hirtelen leállás van, és ezek kiesnek, akkor egyensúlybomlás is lehet azoknál, akik alapvetően „ebből éltek”, akiknél – bár felnőttek – de még nincs meg egy olyan szolid belső egyensúly, amely nélkülözni tudja a napi megerősítést.
A háború közelsége, ténye egy kicsit másképp hat, inkább a bennünk lévő, megélt, akár meghaladott szorongásokat szólítja meg. Akkor is, ha felnőttként valóban egyensúlyban vagyunk, szerepeinkben és érzelmileg is működőképesek vagyunk, szinte mindenkinek lehet élménye arról, hogy milyen, amikor a nagyhatalmak nem tudnak megegyezni, lövik egymást, és az ártatlan civileknek menekülniük kell. A gyermeki énünknek a nagyhatalmak a szülők, és nekünk addig jó, amíg ők békében vannak, vagy a vitáikat meg tudják oldani tárgyalással. De amikor „lövik egymást”, szóban, cselekedetben, gondolatban vagy mulasztással, akkor megérezzük gyerekként a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot, tehetetlenséget, esetenként át is éltük, hogy ártatlanul szenvedünk, megérint a „ki tudja, hogy lesz holnap” érzése, vagy akár menekülnünk kell. Ezek az érzelmi alapélmények akkor is megszólítódhatnak bennünk az együttérzés kapcsán, ha meg is haladtuk, túléltük, valóban felülkerekedtünk rajtuk.
– Hogyan befolyásolja a mindennapokat az eluralkodó szorongás?
– Az érzelmi működéseink megmunkálásának eszköze a beszéd. A megfogalmazás, a közlés által tapasztalhatjuk meg, hogy az érzéseinkkel tudunk bánni: le tudjuk határolni, meg tudjuk osztani, alkalomadtán meghallgatásra találunk. Ahogy a játszótéren elesett kisgyerek, amikor valóban fájdalmasan lehorzsolja a térdét, és kétségbeesik, ha anyuci felveszi, megpuszilja, akkor „elmúlik”. Elmúlik a kétségbeesés, mert megtapasztalja, hogy nincs egyedül a nagy bajával. Társadalmi válságok idején felerősödik az emberek szolidaritása. Mert közös érdek annak a megtapasztalása, hogy nem vagyunk egyedül. És valahogy megküzdünk.
A lényeg, hogy a mindent átható szorongásból lehatárolódjon a valós fenyegetettség érzése, és azt már a realitásban, a valós veszély mértékében tudjuk kezelni.
Az jelenthet gondot, hogy a szorongásainkat nem tudjuk sokszor visszavinni a valós gyökereihez (ez lenne az önismeret), ezért inkább spekulatív magyarázatokba kezdünk (félelmek projektálása valamire), és negatív forgatókönyveket kezdünk gyártani. Az eluralkodó szorongás úgy is hathat, hogy elkezdünk panaszkodni, egyoldalúan, monológszerűen, rettegéseinket úgy megosztani, hogy nem is meghallgatást akarunk, hanem követeljük a figyelmet, vagy erőszakosan meg akarjuk győzni a másikat, hogy a mi borúlátásunk indokolt, aztán ha nem ért egyet velünk, akkor lesajnálva otthagyjuk. Ilyen és számos hasonló, torzult kapcsolati minta van, ami nyilván nem vezet a szorongás oldásához, hanem csak növeli a feszültséget, és frusztrációk, negatív interakciós minták alakulnak ki.
– Járványtól, háborútól függetlenül is kerülhet az ember egzisztenciális (lelki) válságba?
– Igen, de jellemzően lassabban, és ebből adódóan biztosabban... A válsághelyzetekben mindig benne van a lehetőség is, hogy megmutatkozzon, ahol csak látszat-egyensúly van – ahogy a háztetőn is a sérülések a nagy esőben mutatkoznak meg. Ilyenkor érdemes felelősen venni ezeket a jelzéseket, és tenni a helyrehozásért!
Azzal együtt, hogy tényleg voltak komoly veszteségeink társadalmilag a járványügyi leállásokkal, és lesznek a háború közelségével, itt a nagy alkalom, hogy tudatosítsuk: mikből állnak az életünk valós értékei, azokra figyeljünk, azokat gondozzuk, építsük.
– Van ellenszere a szorongásnak?
– Fontos lenne belső körkörös érzelmi védelmi gyűrűt építenünk, ami mentén folyamatosan tudatosítjuk, hogy valóságosan mik a kihívások, akadályok, veszélyek az életünkben, és a realitásban a helyén kezeljük a veszélyeket. A szorongás diffúz, mindent átható érzéséből értelmi megmunkálással határoljuk le a valós félelmünk valós tárgyát. Ennek a terepe a beszélgetés, a párbeszéd – ahol önmagam lehetek, beszélhetek a valós magamról. Ma nagyon hiányoznak ezek a kapcsolatok. Akár a barátságokban, akár a párkapcsolatokban többnyire inkább szerepet játszunk, de kevésszer vagyunk a valós önmagunk, mert abban benne vannak a félelmeink, szorongásaink is.
Nagy kincs, ha vannak valós kapcsolataink. És ahol vannak, ott nincs szorongás.
Ez a fajta folyamatos önreflexió, a kihívások azonosítása, a szorongások félelemként való újrakeretezése néha nem kis feladat, mert „belülről”, mélyről, a tudattalanból valóságosan szivárog elő a jelenünkbe egy sor nem kezelt érzelmi sérülésünk, vagy hiányunk, így mindegyre érthetetlen félelemszerű élményeket élünk meg. Ez az önmagunkkal való nem egészen tisztában levést jelzi – de elmélyüléssel, esetenként szakember segítségével mindez oldható. Alapvető, hogy vállaljuk ezt a feladatot, felelősen viszonyuljunk hozzá, ne mástól várjuk felnőtt korban, hogy érzelmi biztonságunkról gondoskodjon.
A szorongásmentesebb élet kulcsszavai a küzdőképesség erősítése, a realitás elfogadása és a vele való együttélés, az egyén önálló felelősségvállalása önmagáért, illetve azoknak a szeretet-kapcsolatoknak a felelős építése, gondozása, amelyben önmaga lehet, érzelmileg is kiteljesedhet és örömöket élhet meg.
– Mikor érdemes szakemberhez fordulni?
– Inkább úgy válaszolnék, hogy miért, milyen esetben. Ha valaki úgy dönt, hogy szeretne dolgozni önmaga jobb megismerésén, érdemes szakembert – itt pszichoterapeutára gondolok – keresni, hogy esetenként a szorongásait tudja mihez kötni, tanulja meg uralni és nem tünetileg oldani. Tény és való, hogy mára már olyan mértékű az érzelmi önállótlanság, olyan mértékű az alapvető szorongásokkal való mindennemű (inadaptív, diszfunkcionális, már-már patológiás) együttélés, a mindenféle pótcselekvésekkel való tünetkezelés, hogy alapvetően súlyos és nagyon súlyos szorongásos helyzetekkel találkozunk. Olyanokkal, ahol nem tudatosul a szorongás súlyossága, hanem a pörgés és teljesítés mögött már súlyos depresszió, kiüresedés, kiégettség van úgy, hogy mindez kifele szinte egyáltalán, de az egyén számára is alig látszik. Ma már azt gondolom, hogy ezekben az esetekben a komoly pszichoterápiás folyamat mellett szükség van gyógyszeres támogatásra is, amit pszichiáter rendelhet el. A szorongás az tünet, mögötte komoly lelki elakadások lehetnek, amelyek kezeletlenül az egyén ellen fordulhatnak, illetve károkat okoznak azoknak, akikkel kapcsolatban áll.
Az általánosuló szorongás oldásának leggyakoribb módjai a függőségek. Ide sorolhatjuk nemcsak a szerfüggőségeket (dohány, alkohol, drogok), hanem az átlagosnál erőteljesebben, megszállottként folytatott tevékenységeket, akár szociál-pozitív tevékenységeket is (munkamánia, önkínzó- vagy önveszélyeztető sportolás), de a sorozatfüggőség vagy az internetfüggőség hátterében is mind szorongás áll, hiszen ezek a (pót)cselekvések mind tünetileg, felszínesen oldják a szorongást, és olyan élményt adnak, ami a valós életkapcsolatainkból hiányzik.
Kiemelt képen Antal Attila pszichoterapeuta / Fotó: Pinti Attila
korábban írtuk
Ígérem és fogadom: elítélendőnek tartjuk a hazugságot, mégis mindenhol jelen van
Ígérem, mert megbízható vagyok. Megfogadom, mert muszáj. Mert majd csak a jövőben kell végrehajtani. Megígérem, mert nem tudok nemet mondani. De betartom-e az adott szót? És ha nem, van-e mentség rá? Bartha Krisztina és Gyergyai Réka pszichológus-, terapeuták és Gergely Orsolya szociológus eredt az ígéreteink nyomába. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. májusi lapszámában jelent meg.)
