A rituálék embere vagyok. Szeretem lezárni az életszakaszokat, így minden naptári évet is. Látom, nagy betűkkel, 2023 az egészség éve. Ami az én olvasatomban mindig a fogyással áll kapcsolatban. Ha már a személyes dolgaim közt kutakodom, kinyitom a korábbi évrendező füzeteket is. Keserű mosolyra húzom a szám, lám, minden évben ott lapul kisebb-nagyobb céljaim közt ennyi vagy annyi mínusz kiló. A belső borítóra tűzve egy jelen esetben igencsak utópisztikusnak tűnő, karcsú alakot idéző fotó, megboldogult leánykoromból. Hát ennyire fontos lenne ez?
Mielőtt bekövetkezne a nagybetűs tél, gondol egyet a család, felkerekedünk, és ellátogatunk az állatkertbe. A majmok a kedvenceim, ketrecük előtt időzöm a legtöbbet. A makákók párokba szerveződve egymást tetvészik. Az ragadja meg a figyelmem, hogy mekkora méretbeli különbség van makákó és makákó közt. Míg az egyik aprócskán aranyos, a másik épp megtermettsége lévén szemrevaló. Irónia a köbön. Az emberszabású banánzabálókat bámulva fogalmazódik meg bennem a kérdés:
Mi a baj azzal, ha én plus size vagyok?
Fotelembe gömbölyödve erős késztetést érzek régi családi fotók fellapozására. Pontosabban női felmenőimet figyelem. Anyai ágon szembetűnően vastag alsó végtagok, széles csípő, keskeny vállak, apró, kék szemek. Apai ágon erős csontozat, robusztus testalkat, szigorú, sötét szemek. Egyvalami közös: felemelt fő és büszke testtartás. Elidőzök apai nagyanyám fürdőn készült portréján, mi több, mélyen a szemébe nézek. Ő volt az én gyermekkorom Márai sándori értelemben vett tanúja, nagy igazságok őrzője. Ő mondta mindig, fiam,
bernáthegyiből nem lesz vizsla. Én pedig foggal-körömmel harcoltam ez ellen.
Mostanáig.
Végignézek mamuszos lábaimon, és egyszerre összeáll a kép. Beismerem, mindig az akartam lenni, aki nem vagyok. Kisebb méretű ruhákba gyömöszölöm bele magam. Szekrényemben halomszámban állnak a motivációs ruhadarabok. Mint egy idegen testet tekintem saját testem, aki jó esetben is csak feltételekkel szerethető. Nem is az a baj, hogy plus size vagyok. Sokkal inkább az, hogy nem vagyok hajlandó ezt tudomásul venni, elfogadni és legfőképpen viselni testi adottságaim.
Talán ideje perspektívát váltani.
Idén valami egészen más kerül az évrendező munkafüzet fókuszába. Nagybetűvel fog szerepelni az önszeretet és önelfogadás. S talán annak is itt az ideje, hogy ha a férjem azt mondja, gyönyörű vagy, egyszerűen csak megköszönni és elhinni neki.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Csupaszív konyhatündér a kantinban
A „kantinkaja” egyedi és utánozhatatlan. Aki valaha is evett kantinban – akár szerette, akár nem – emlékszik az ízekre, szagokra, a kis ablakon kiadott étel látványára, a nosztalgiát ébresztő kockás abroszra, na meg a konyhás nénikre és szakácsnőkre, akik ennek a világnak a „lelkei”. Bezsány Nagy Hajnalka 1985 óta a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum étkezdéjének szakácsnője és szíve-lelke, saját bevallása szerint sem tud olyan finomat főzni otthon, mint a kantinban. (Cikkünk a Nőileg magazi
