Mindannyian érzékeljük, hogy megszaporodtak a nehézségek, problémák, konfliktusok, amelyekkel a munkánk során találkozunk. Az okok nagyon szerteágazóak, mélyreható társadalmi, szocio-kulturális, technológiai átalakulásokban keresendők. Én most a sok közül csak egyet vennék részletesebben górcső alá: a generációs különbségeket. A pedagógustársadalom idősebb tagjai gyakran azzal szembesülnek, hogy
nincs rájuk igény. A jól működő, bevált és eredményre vezető módszerekre, eljárásokra nincs fogadó fél, megkérdőjeleződik ezek hatékonysága és létjogosultsága. Amire viszont igény lenne, azzal ők nem rendelkeznek, a tanulók és szülők részéről érkező elvárásoknak nem tudnak, esetenként nem is akarnak megfelelni. A generációs okokon kívül itt nyilván képbe kerülnek az egyéni tulajdonságok, személyiségvonások is, de óhatatlanul mindenkinél jelentkeznek az idősödéssel járó természetes velejárók: sűrűsödő egészségi problémák, megkopott, elhasznált idegrendszer, romló memória, nehézkesebb problémamegoldó képesség, stresszkezelés, gyakori hangulatváltozás, merevedő személyiségszerkezet, rugalmatlanság, az új értékrendek elutasítása, vagy legalábbis megkérdőjelezése stb. („Nekem ne mondja meg senki, hogy kell tanítani, ezt csinálom negyven éve!”) S ha még nem tudnak, vagy nem akarnak elmenni nyugdíjba, akkor méltatlanul, megkeseredve, ellenséges hangulatban, akár meghurcolva kénytelenek a pályát elhagyni. A közvetlen környezetemben is sajnos meglehetősen sok példát láttam erre.
Nemrégiben találtam rá a Youtube-on egy podcastra, amelyben Steigervald Krisztián generációkutatóval készült beszélgetés nagyon sok bennem felmerülő kérdésre is választ adott. A generációkutató hat, jelenleg együtt élő generációt különböztet meg: az 1928-45 között született Veterán-, az 1946-64 között született Baby boomer-, az 1965-79 között született X-, az 1980-94 között született Y-, az 1995-2009 között született Z-, valamint a 2010 után született Alfa generációt. Generációs hovatartozásunk attól függ, hogy születésünkkor milyen földi valósággal, normalitással találkoztunk, ez a valóság válik számunkra normálissá. Ebből a szempontból meghatározó időszak az első ezer nap, de az első 7, valamint 12 év is rendkívül fontos. Minél közelebb vagyunk egy generációhoz, annál inkább lehetnek nekünk is családi tapasztalataink ennek normalitásáról.
Most nézzük a teljesség igénye nélkül, milyen generációs különbségek érhetők tetten az iskolai problémák hátterében?
De a ma tanuló diákok születési normalitása nem felel meg ezeknek, az iskolába kerüléskor a képességeik nincsenek azon a szinten, ami alkalmassá tenné őket, hogy ezt a fajta tudást be tudják fogadni. A gyerekek jó része úgy kerül iskolába, hogy nem olvastak mesét neki az első hat életévben, pedig a gyerekkori meseolvasás az agyi struktúra kialakítását, az ok-okozati összefüggések megértését segíti. A mai családokban a meseolvasást a televízió és az internet lenne hivatott pótolni, de az audiovizualitás egy felszíni gondolkodást eredményez, megváltoztatja az idegrendszer fejlődését, működési módját. Mivel ezek a gyerekek beleszülettek az internet világába, naponta 13568-szor több megabittel terhelődnek, mint az 50 évvel ezelőtti gyerekek.
Sokszor látjuk a gyerekek szemében az értetlenkedést és a határozott ellenállást: „Na ne! Te most tényleg, komolyan gondolod, hogy ezt meg kell tanulni nekünk? Minek kell ezt nekünk tudni? Hát ezt nem lehet megtanulni!” És lehet, hogy az ő rövid távú memóriájukkal tényleg nem lehet…
Napjainkban a nyugdíjkorhatár közelében lévő pedagógusok a Boomer- és az X generációhoz tartoznak, akik közösség központú világban szocializálódtak. Pályájuk elején és az azt követő években szintén Boomer- valamint X generációs szülők gyerekeit tanították. Hasonló életkörülményekkel, értékrenddel, azonos normalitással rendelkeztek. Ezért érezhettek megbecsülést, támogatást a szülők részéről, hatékony és gyümölcsöző lehetett az együttműködés. Ma ezek a pedagógusok többnyire az Y generációs szülők gyerekeit tanítják, akik már egy énközpontú világban szocializálódtak, élményorientáltság jellemzi őket, elsődleges szempont számukra, hogy gyermekük boldog legyen.
A pedagógus szeretné átadni azt az értékrendet, munkamorált, arra a kitartó és alapos munkavégzésre szoktatni a gyerekeket, ami neki a normalitás, azokkal a módszerekkel, amelyek évtizedekig hatékonyan és eredményesen működtek, de azt tapasztalja, hogy erre nincs igénye a szülőknek. „Miért ad annyi feladatot, miért gyötri a szép- és helyesírással, hiszen arra úgysem lesz szükség, miért a régi, avítt módszerekkel próbálkozik, miért nem inkább élménypedagógiával, interaktív módszerekkel, digitális eszközökkel teszi élményszerűvé az oktatást?” Még kevésbé van igénye erre az interneten szocializálódott tanulóknak, akiknek a koncentrációs képessége egyre csökken, figyelmi kapacitásuk alig 8 másodperc, (a generációkutató szerint az aranyhalé 9!) agyuk átállt az internet alapú, szakadozott gondolkodásra, aminek következtében nehezen tudnak olvasni, gondolkodni, kommunikálni.
Mivel nem olvasnak, nincs problémamegoldó képességük sem. S akkor jön az X generációs pedagógus, aki „olyan nehéz feladatokkal gyötri a gyerekeket, amit a szülő sem tud megoldani, aki házi olvasmánnyal akarja terhelni szegényeket”, de a heti egy mese elolvasása is kudarcba fúló, teljesíthetetlen feladat lesz, ellenállásba ütközik szülő, gyerek részéről egyaránt.
A különböző generációknak teljesen más az időhöz való hozzáállása. Így történhet meg például, hogy az X generációs pedagógus sehogy sem tudja megérteni és elfogadni, hogy néhány gyerek minden reggel csengetés után érkezik. Nem egy-két alkalommal, hanem minden reggel, éveken keresztül. Ha ezt szóvá teszi az n-edik alkalom után, akkor az Y szülők sértve érzik magukat, s nem is értik, hogy lehet ennyire rugalmatlan és „vaskalapos” a pedagógus, hogy néhány perc késést egyáltalán szóvá tesz. Az interneten szocializálódott szülők továbbá teljesen természetesen éjjel 11 órakor írnak a pedagógusnak Messengeren, („látták, hogy zöld”) és magyarázatot kérnek, hogy miért bántalmazták gyermeküket az óvodában a többiek. Aztán azt sérelmezik, hogy az (X generációs) óvó néni nem válaszolt a megkeresésre, aki viszont kiakad ekkora tapintatlanság és tahóság láttán. És a sor tetszés szerint folytatható…
Mit tehetünk, hogy jobb és gyümölcsözőbb legyen az együttműködés? A generációkutatónak vannak használható javaslatai:
Először is meg kell értenünk, és el kell fogadnunk, hogy egyik generáció sem jobb, vagy rosszabb, mint a többi, csak más. Tudomásul kell vennünk, hogy gyorsan változó világunk természetes következménye a generációk változása. A kiszámíthatatlan és ismeretlen jövő zálogai mindenképpen az alkalmazkodás, a rugalmasság, az önismeret, az empátia és az együttműködési képesség. A mai szülőknek sokkal tudatosabbaknak kellene lenniük a gyereknevelésben, mint eddig bármelyik szülő generációnak. Az idősebb pedagógusoknak pedig tréningezniük kellene magukat generációs témában, ugyanis
Kutatni kell, hogy mit tehetünk a diákok figyelmének fenntartásáért, élménypedagógiai módszereket kell beiktatni az oktatási folyamatba, el kell fogadnunk, hogy a mai gyerekek nem azért viselkednek másképp, mert szándékosan bosszantani akarnak minket. A pedagógusnak attól lesz tekintélye, ha számítani lehet rá, és kapcsolódni tudnak hozzá tanítványai, ha nem erőszakkal akarjuk „lenyomni a torkukon” a tananyagot, hanem az érdeklődésüket felkeltve, motiválva őket. A generációknak egyfajta „mentor rendszerben” kölcsönösen kellene tanítaniuk egymást. Az idősebb generációk is sokat tanulhatnak a fiataloktól, elsősorban digitalizáció terén, a mai generációknak pedig igenis, szükségük van a boomer és x generációk tudására és tapasztalatára, csak meg kell találni a közös kapcsolódási pontokat, hogy ezt átadhassuk nekik.
Írásom alapja, a Steigervald Krisztián generáció-kutatóval készült beszélgetés megtekinthető itt.
korábban írtuk
Szilágyi Szilamér: A svéd acélhorog és a 800 kilós lelkiismeretfurdalásom
Ahogy belépsz a kapun, rögtön a bal oldalon egy régi, festett Jézus Krisztus feszület, pléh tetővel, ami még az utcáról is látszik. Itt él sok-sok éve Laura néni és Nicu bácsi. Kertjük kiér a Duna Szent-György ágáig…
