Az egyik a magyarországi Statisztikai Hivatal adataira hivatkozva arról tájékoztatja a nagyérdeműt, hogy az anyaországi első osztályosoknak több mint 5 százaléka megbukott. A növekedés okát abban a kormányrendeletben véli megtalálni a cikkíró, amely hatéves korban kötelezővé teszi a beiskolázást. A másik újságcikk egy kisvárosi, neves iskolában tanító angoltanárt állít pellengérre, akit - elégedetlen szülőtársakra hivatkozva - egy inkognitóját kérő szülő jelentget, és az ügy kivizsgálását kéri minden lehetséges fórumon és illetékesnél, mert 250 tanulóból kilencet megbuktatott. A tanárnő ellen többek közt azt a vádat hozzák fel, hogy stresszeli és lelkileg tönkreteszi a diákokat a követeléseivel és szigorával, valamint a bukás kilátásba helyezésével.
Csaknem negyvenéves pályafutásom örökzöld, megosztó, nekem is számtalan álmatlan éjszakát okozó témája: a buktatás. Próbálom meghatározni ezt a képlékeny fogalmat. Mi is a buktatás? Egy eszköz a pedagógusok kezében, amely arra lenne hivatott, hogy több szorgalmat, erőfeszítést, ezáltal jobb eredményeket érjen el a tanulóknál? Egy büntetési forma, amely azokat a tanulókat sújtja, akik nem tudnak- vagy nem akarnak megfelelni a tantervi követelményeknek? Egy lehetősége az érintetteknek a hiányosságok pótlására, a felzárkózásra?
Kell-e buktatni? Érdemes-e? Milyen esetekben? Jó-e? És ha igen, mire jó a buktatás?
Az első számú probléma szerintem a fogalom társadalmi megítélésében rejlik, amire részben rá is szolgált. Már a neve is nagyon negatív töltetű, szégyenletes, kudarcra ítélő: buktatás, az elszenvedője a bukott (szamár). Miért nem hívhatnánk egyszerűen pótvizsgának, osztályismétlésnek, amely már a nevében is egy pozitívabb tartalmú fogalom lenne, amiben benne lenne a hiánypótlás, a fejlődés lehetősége?
Nem szeretnék belebonyolódni az oktatási rendszer hiányosságainak taglalásába: a beiskolázás korhatárának leszállítása, a magas tantervi követelmények, az értelmetlenül gyorsított tempó, a túlterheltség témakörébe, továbbá a tanulók megváltozott igényeinek, motiválatlanságuk okainak kutatásába. Szigorúan a jelenlegi tényeket és körülményeket figyelembe véve vizsgálnám meg a témát, ugyanis a pedagógusnak is ezek között kell meghoznia a döntést, hogy pótvizsgára, osztályismétlőre hagy valakit vagy sem.
Egy időben az az álláspont volt érvényben, hogy minek buktatni, mindenkit át kell engedni, sőt, hivatalosan nem is szabadott. Így történhetett meg, hogy
nemzedékek kerültek ki úgy az iskolapadokból, hogy alulról sem súrolták a tantervi követelményeket.
Aztán néhány éve mintha rájöttek volna az illetékesek, hogy talán ez sem járható út, a tanárok szabadabb kezet kaptak, lehetővé vált a buktatás. Tapasztalatom alapján a pedagógusok azonban ma is óvatosak ezzel a témával kapcsolatban. A többség inkább nem buktat, még akkor sem, ha indokolt lenne: minek konfrontálódni a szülőkkel, akik esetleg meghurcolnak (lásd az említett angoltanárt), a kollégákkal, akiknek az osztályába majd visszabukik az illető gyerek, a pótvizsga plusz macera, esetleg a vezetőség sem nézi jó szemmel a buktatást, mert a bukottak nyilvánvalóan rontják a statisztikát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden gyerek megfelel a tantervi követelményeknek, így történhet meg, hogy biza’
analfabéták vagy fél analfabéták kapnak diplomát a nyolc osztály elvégzéséről.
De hallottunk már olyan esetekről is, amikor nyakra-főre megbuktatják a rosszul teljesítő tanulókat végzős osztályokban, eleve nem engedik őket záróvizsgákra, vélhetően a statisztikák javításának érdekében. Mert feltevődik bennem a kérdés: milyen más oka és értelme lenne nyolcadik vagy tizenkettedik osztály végén buktatni? A hiányosságok már addig is ki kellett derüljenek, tehát már korábban pótvizsgára vagy osztályismétlőre kellett volna ezeknek a gyerekeknek maradniuk.
Meg kell különböztetnünk azonban a pótvizsgára és az évismétlőre hagyott tanulókat. Azt gondolom, hogy
pótvizsgára hagyni tanulókat bizonyos esetekben kifejezetten indokolt lehet.
Amikor a lemaradás nem olyan nagy mértékű, hogy ne lehetne egy kis plusz szorgalommal, befektetett munkával behozni. Ez azonban csak olyan esetekben működik, amikor a tanuló képes a tantervi követelményeket elsajátítani (minimális szinten), csak a hozzáállása és a szorgalma nem tette ezt lehetővé tanév közben.
Az osztályismétlés esete azonban szerintem kényesebb kérdés.
Pályám elején egy értelmileg súlyosan sérült gyereket hagytam osztályismétlőre. Akkor még nem tudtam azt, amit ma már sejteni vélek: vannak esetek, amikor teljességgel fölösleges ez. Mert szellemi képességei nem teszik lehetővé, hogy behozza a lemaradást, ha háromszor ismétel is meg egy osztályt. Ma már ilyen esetekben nem hagynám osztályismétlőre a gyerekeket. Akkor sem, ha a tantervi követelményeknek nem felelnek meg. Szeretettel tovább pátyolgatnám egy számukra biztonságos környezetben,
megpróbálnám elviselhető hellyé tenni az iskolát, ahol a kudarcon és megbélyegzésen kívül örömöket, elégtételt is meg lehet élni.
Azt gondolom azonban, hogy vannak esetek, amikor kifejezetten a gyerek érdekét szolgálja az, ha megismétel egy-egy osztályt. Tudjuk, hogy vannak lassabban érő, alacsonyabb szellemi képességgel bíró gyerekek, akik képesek ugyan a fejlődésre, csak több idő szükséges számukra, hogy megértsenek, elsajátítsanak egy bizonyos anyagrészt, megszerezzenek egy-egy jártasságot, készséget, képességet.
Míg másnak elegendő egy év, nekik két-három évre is szükségük van ehhez. Ezekben az esetekben úgy gondolom, hogy kifejezetten az ő érdeküket szolgálja, ha megismételnek egy-egy osztályt.
Nyilvánvalóan meg kell értetni és el kell fogadtatni a szülőkkel ezt, akikben erősen él az előítélet, miszerint az ő gyermekük bukott lesz, megbélyegzett, csúfolni fogják, ami sajnos sok esetben reális félelem.
És itt most visszakanyarodtunk oda, ahonnan indultunk: a buktatás társadalmi megítélésén kellene változtatni, sokkal árnyaltabbá kellene tenni ezt a fogalmat, és nem büntetésként alkalmazni, hanem egy lehetőségként, ami ténylegesen az érintett gyermekek érdekét szolgálná.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Tanulni tanítsd – Hosszú távú befektetés is lehet az otthoni tanulás
Amikor ez a cikk készült, még senki sem tudta, hogyan is indul az új tanév. Akármilyen is lesz a start és a folytatás, azért sejthető, hogy a szülő otthoni jelenlétére, a tanuláshoz nyújtott támogatására fokozottan szükség lesz. Vajon lehet ezt úgy csinálni, hogy ne legyen csatatér a tanulósarok? (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg.)
