Időnként elvesztem a türelmem, amit nehezen emésztek meg, hiába tudom, hogy normális. Azt hiszem, főként azért viselem ezt nehezen, mert
Mivel mindig anya akartam lenni, azt gondoltam, minden pillanatát imádni fogom. Hogy nem lesz olyan kihívás vagy nehézség, ami fölött ne tudnék a szám sarkában bujkáló mosollyal szemet hunyni: nem számít, megéri.
Ehhez képest a gyermekágy jól pofán csapott. Hiába olvastam róla könyveket. Hiába mentem el kurzusra. Semmilyen elméleti információ nem tudott felkészíteni arra a teljes megsemmisülésre, amit anyaságom első napjaiban-heteiben éreztem. Hirtelen minden, amit addig magamról gondoltam, megkérdőjeleződött bennem.
Az egyik ilyen tévhitem az volt, hogy én majd szeretek szoptatni. Hiszen ez a világ legtermészetesebb dolga. Nem csak táplálék, kötődés. Kapocs.
A legelső mellre tétel egyébként valóban olyan volt, ahogyan azt megálmodtam. Azt éreztem, hogy megérkeztem. Hogy nekem az a küldetésem ebben az életben, hogy ezt a gyermeket tápláljam a testemmel, a lelkemmel, teljes valómmal. Az azt követő több ezer alkalomban viszont semmi idillit nem találtam.
Merthogy végül huszonhét hónapos koráig szoptattam Leót igényt szerint, túlteljesítve a saját eredeti célomat, ami a két év volt. De hiába hittem a szoptatást minden testi-lelki előnyében, hiába tartottam végtelenül praktikusnak, hogy mindig kéznél van, nem kell keverni, melegíteni, csomagolni, élvezni soha nem tudtam, sőt, az utolsó hónapokban már egyenesen irritált a dolog.
Nem meglepő hát, hogy nagyon vártam a végét, de nagyon reménykedtem abban is, hogy az én drága kisfiam leválasztja magát.
Vágytam az elválasztás előnyeire, de a felelősségét nem akartam. Leo viszont semmi jelét nem mutatta, hogy búcsút venne a cicitől, így januárban aztán csak kezembe vettem a dolgok irányítását.
A legtöbb segítséget a folyamat elindításához egy szoptatási tanácsadó által írt blobejegyzés (ha be lehet linkelni: https://verdesdora.hu/szoptatas-abbahagyasa-elvalasztodas/) adta, ami megerősített benne, hogy hiába várok, hiszen, míg fejben már teljesen készen álltam az elválasztásra, bűntudatból és sajnálatból azért még odaadtam a mellemet, ezzel ellentétes üzeneteket küldve a kisfiamnak. Ideje volt hát a sarkamra állni, és amint meghoztam a döntést, ki is tartani mellette.
Ez volt a legfontosabb és a legnehezebb: attól a pillanattól kezdve, hogy elhatároztam, megkezdjük a leválasztás folyamatát, és ezt Leóval is közöltem, nem volt visszaút.
Az éjszakai szoptatás elhagyásától féltem a legjobban, de ehhez képest – talán mert az volt az első – a déli alváshoz kötődőt volt mindkettőnk számára a legnehezebb elengedni. Ezt követte az éjszakai, ami meglepően problémamentes volt, és bár azelőtt nem akartam elhinni, hogy ez lesz, azóta valóban mindannyian jobban alszunk. Leo még mindig felébred, ha rosszat álmodik, de sokkal ritkábban, és egy kis simogatással legtöbbször probléma nélkül visszaalszik.
A harmadik lépés a reggeli cicizés kihagyása volt, és ez húzódott el a legjobban. Még a napokban is előfordult, hogy félálomban befalta, és erre az idegen érzésre ébredtem, ami hetekkel előbb még annyira gyakori volt. Az esti már csak természetes következménye volt az előzményeknek, bár nem tagadom, hogy az altatás azóta sokkal hosszadalmasabb.
Végre vannak megint éjszakák, amiket átalszunk, de titokzatos módon mégsem ébredek reggel kipihenten. Vajon a szervezetem még mindig próbálja behozni az elmúlt két és fél évben kimaradt alvást, vagy egyszerűen csak egyik napról a másikra alkalmazkodott az új körülményekhez? Adottnak és természetesnek véve azt, amiről nem is olyan régen még csak álmodoztam (haha!).
A mellem lassan visszatér eredeti méretére, de ha pucéran állok a tükör elé, látom rajta az elmúlt három év minden növekedését és fájdalmát, az áldozatot, de igen, a csodát is. Csinálhatnék bármit, legyen az diéta, torna vagy plasztika, a testem már soha nem lenne ugyanolyan, mint a várandósság előtt volt, és ez így van jól, még ha időnként nehéz is ezt elfogadni.
Azt hiszem, az elmúlt három évben annyira igyekeztem az új szerepemre fókuszálni, hogy elfelejtettem elgyászolni a nőt, aki anyává válásom előtt voltam. Nem tudom visszakapni a szoptatás előtti testemet, hiszen az a test már nem létezik.
A katarzis hát elmaradt. De van helyette más. A tudat, hogy legjobb belátásom szerint tápláltam a gyermekem, és hogy most, az anyatejen túl is erre törekszem. A vastag, de erős karom, amely naponta többször felemel tizenhat kilót. A puha hasam, amihez a kisfiam imád odabújni. A remény, hogy jó anya vagyok. Még ha néha el is vesztem a türelmem.
korábban írtuk
Magyari Tekla: Édes itthon! – Júliusi lapajánló
Fiatalon több éven át laktam Budapesten, a pezsgő főváros azonban egészen új arcát mutatta ezúttal: egy kisgyermek szülőjeként tapasztalhattam meg mindent. Azt hiszem, ingersokk érte őt, és általa engem.
