A miénk az első generáció a történelemben, akinek úgy kell gyermeket nevelnie, hogy folyamatosan, valós időben értesülhet a világban történő, bármilyen szörnyűségről. Olyan dolgoktól kell féltenünk őket, amelyekről a szüleink vagy nagyszüleink talán nem is hallottak.
Amióta Leo elkezdett járni, szaladni, nagyon aktív lenni, rettegek tőle, hogy egyszer kirántja kezét az enyémből, és kiszalad az útra egy autó elé. Ez a gondolat néha teljesen megbénít, és próbálom gyorsan elhessegetni. Igyekszünk persze elmagyarázni neki, miért fontos, hogy a járdán maradjon, megálljon, ha rászólunk, de
vagy mekkora eséllyel felejtik el pár másodperccel később, hogy aztán kedvük szerint tegyenek. Persze, ez így van rendjén, az ő munkájuk most az, hogy kísérletezzenek és a határaikat feszegessék (meg vele együtt a mieinket is), de az életben tartásukat ez jelentősen megnehezíti.
A falunkban száguldozó autók konkrét veszélyt jelentenek bárkire, aki óvatlanul lép az úttestre. De mi van azokkal a veszélyekkel, amelyeket nem látunk, amelyekről gyakran talán nem is tudunk?! Nagy port kavart idén a Kamaszok (Adolescence) című sorozat, vagy néhány éve az Eufória (Euphoria), és sokan – köztük én is – azon kaptuk magunkat, hogy azt kérdezgetjük magunktól és egymástól: ugye a valóság azért nem ennyire sötét? Ugye az én gyermekem nem lesz ennek kitéve?
Sem fizikailag, sem érzelmileg, sem mentálisan. Az egyetlen dolog, amit tenni tudsz, hogy a legjobb tudásod szerint készíted fel őt azokra a kihívásokra, amelyekkel szembe kell majd néznie. Divatos fogalommá vált az utóbbi időben a reziliencia, és kicsit utálom, hogy már a totyogók kapcsán felmerülhet, nem lehet a gyermek egyszerűen gyermek, de úgy hiszem, hosszú távon mindenképpen előnyükre szolgál.
De hogyan lehet úgy reziliens gyermeket nevelni, hogy nem keményítjük meg közben? Ha nem azt tanítjuk meg neki, hogy a világ kegyetlen, szóval gyorsan szedje össze magát? Ha nem mondjuk azt, hogy nekünk rosszabb volt, de azért felnőttünk? Ha teljesen kiirtjuk a közhasználatból azt a mondatot, hogy a fiúk nem sírnak?
de közben azt is mutassuk meg nekik, hogyan álljanak ki magukért. Nyilván ez nagyon hosszú folyamat. Különböző életkorban más-más dolgokra fogékonyak a gyermekek, és nem kell egy kétévest túlterhelni olyan információkkal, amelyekkel nem tud mit kezdeni (bár tapasztalatom szerint a gyermekek sokkal okosabbak és fogékonyabbak, mint ahogy sokszor gondolnánk), de sok dolog van, amire odafigyelhetünk, akár már a fogantatás előtt.
Az egyik ilyen, amivel lehetne, és valószínűleg kellene kezdeni az önfejlesztés, tanulás és terápia, a saját sémáink és triggereink felismerése. Tapasztalom, hogy senki nem tud úgy tükröt tartani nekünk és a türelmünket sem tudja úgy próbára tenni, mint a saját gyermekünk. Voltak napok az elmúlt két évben, amikor megkérdőjeleztem mindent, amit magamról tudtam.
Én? Én egy nyugodt ember vagyok. Én nem kiabálok.
Egy másik dolog, amit talán már akkor jó tisztázni magunkban, amikor a szülőség kérdésén még csak gondolkodunk, hogy gyermekeink önálló lények. Önálló személyiségük van, preferenciáik, ízlésük, vágyaik. Nem azért jönnek a világra, hogy minket boldoggá tegyenek, vagy a mi meg nem valósult álmainkat beteljesítsék.
Szülőként az a feladatunk, hogy feltétel nélkül szeressük a gyermekeinket, és olyan közeget biztosítsunk számukra, amelyben önmaguk lehető legjobb verziójává tudnak válni, amiben leginkább ki tudják teljesíteni a bennük szunnyadozó potenciált. Ehhez az kell, hogy nyitottak legyünk, figyeljünk az igényeikre, biztosítsunk számukra lehetőségeket a kísérletezésre, de ne próbáljuk meg rájuk nyomni a saját elvárásainkat.
Ide sorolhatók a népi, vallási és családi szokásaink, a politikai nézeteink, a világról alkotott képünk, a reményeink és félelmeink. Emellett elengedhetetlen szerintem az is, hogy nyissunk a világ felé, és ezt is elkezdhetjük már a legapróbbakkal.
Ha egy gyereknek sötét bőrű babái is vannak, talán később természetesebb lesz számára, ha a szűkebb közegéből kikerülve, roma ovistársakkal találkozik. Ha olyan mesét is lát, amiben sérült szereplők is vannak, talán kevesebb lesz benne a kérdés és a fenntartás, amikor a valóságban is hasonlóval szembesül. Mindannyian előítéletektől mentesen jövünk a világra, és bár ezek egy része a fennmaradásunkat is szolgálja, abban talán mindannyian egyetérthetünk, hogy sokkal kevesebbel is meglennénk. Sőt, talán a világ is jobb hely lenne kicsit.
Néha próbálom a gyermekem szemén keresztül nézni a dolgokat. Huszonhat hónaposan már annyira értelmes, hosszú beszélgetéseket lehet vele folytatni, rengeteg mondókát és éneket tud, folyamatosan tanul és fejlődik. Néha elfelejtem, mennyire pici is valójában. Hogy mennyire ijesztő (és izgalmas!) lehet a világ, amikor minden új benne. Hogy mennyi kérdés lehet a kis fejében.
Ahol bármivel lehet hozzánk jönni. Ahol minden problémáját, gondját és kihívását komolyan vesszük (még akkor is, ha néha inkább nevetnénk rajtuk – nyugi, nem is álljuk meg mindig).
Remélem, így sikerül olyan gyermeket nevelni, aki nyitott a világra, fogékony az újra, és aki tudja, hogy ránk mindig számíthat. Akkor is, ha anya meg apa is csak ember. Mi is hibázunk, de bocsánatot kérünk. Mi is félünk, de együtt erősebbek vagyunk.
korábban írtuk
Bruncsák Anna: Az anyák is sírnak
Az anya boldog, elégedett, mindig vidám, alázatos, türelmes és erős, vagy ha nem, akkor valami baj van vele. Ezt gondolja, és ezt várja a társadalom. Ezt gondoljuk, és ezt várjuk mi magunk is.
