Amikor várandósan szülésfelkészítőre jártam, elhangzott, hogy az Egészségügyi Világszervezet jelenlegi ajánlása, hogy kétéves korig szoptassuk a gyereket. Az nagyon hosszú idő, gondoltam, de eldöntöttem, hogy ha csak egy mód van rá, megpróbálom megadni ezt a kisfiamnak, egyáltalán nem sejtve, hogy ez mit is fog jelenteni.
Arra, hogy mindig türelmes tudjak lenni – haha! És arra is, hogy a szoptatást a világ legtermészetesebb és legcsodálatosabb dolgaként éljem meg – hát...
Az első mellre tétel valóban meseszerű volt. Azt éreztem, hogy megérkeztem. Hogy mindig is ez volt a feladatom. Ez az érzés azonban a következő két év során nagyon ritkán tért vissza. A valóság sokkal inkább az volt, hogy – főként az elején – borzalmasan nehezen viseltem azt, hogy minden egyes pillanatban ki kell szolgálnom valakit. Hogy az én fizikai, mentális és érzelmi igényeim semmit sem számítanak.
Sírva panaszoltam a férjemnek, hogy úgy érzem magam, mint egy tejbár; mintha abszolút mindegy lenne a gyermekemnek, hogy én vagyok-e ott vagy valaki más, csak megszoptassa valaki.
Fizikai nehézségeim szerencsére nem voltak ezen a téren, egy-két fájdalmasabb napot leszámítva, és szépen lassan belerázódtunk a dolgok menetébe. Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy a mai napig szoptathatom a kisfiamat,
A leválasztás persze nehézkes. Ő ragaszkodik hozzám, én meg ragaszkodok ahhoz a könnyebbséghez, amit a cicizés jelent az esti altatásnál és az éjszakai ébredésekkor, merthogy utóbbiból is van még bőven.
Részben segít, hogy az alig kétéves Leoval szinte úgy lehet kommunikálni, mint egy felnőttel, de ugyanez néha abszurddá is teszi azt, hogy még mindig kéri, nem, követeli a mellemet. „Most nem ebből, a másikból.” „Most középre szeretnék feküdni, nem a szélére” – hangzik el gyakran az esti rutinjaink során, én meg mosolygok magamban, hogy úgy érzi, ő irányít, miközben egész életében ugyanezt a ritmust, tevés-vevést és cserélgetést követtük, ha akarta, ha nem.
Az egyik kedvenc szava mostanában az „egyedül”, és csodálatra méltó a kitartása, de azért szinte ugyanolyan gyakran hangzik el az „együtt” meg a „segíts”, sőt, a „köszi” is.
Van az angolban a „terrible two” (rémes kétéves – szerk. meg.) kifejezés, és ma már tele van az internet olyan videókkal, amelyek magukból kikelt, rohanó, ordító, ugráló, mindenben kárt tevő totyogókat mutatnak. Nem tagadom, néha én is elnevetem magam rajtuk, és különösen vicces „dolgok, amelyek ma kiakasztották a gyerekemet” című listákat olvasni percekkel azután, hogy valami hasonlóan szürreális élményben volt részed. Persze, irracionálisak. Persze, olyan problémáik vannak, amelyek felnőttként sokszor megmosolyogtatók.
Persze, sokszor nehéz velük. De hogy szörnyűek lennének?
Leo nemrég lett kétéves, és a világ legviccesebb beköpései vannak (mint ahogy minden kisgyereknek, tudom). Már elkezdte érzelmileg zsarolni a tatáját, és egy szidás után azzal fenyegetőzni, hogy akkor ő hazamegy. Mindig az a játék kell neki, aki másnál van, de közben az övét se vegye el senki. Máskor viszont az utolsó falat perecét is megosztja a barátaival. Reggel nem akar bölcsibe menni, délután meg nem akar hazajönni. Hasonlóan, szinte mindig tiltakozik a fürdés ellen, de aztán fél órát kell győzködni, hogy kiszálljon a kádból. Érdekli minden, ami zúg vagy szirénázik, de mai napig emlékszik rá, hogy szilveszterkor félt a petárdáktól.
Leo kétéves, és egy komplex kisember, tele bonyolult érzésekkel, aki próbálja megérteni, hogyan működik a világ, és hol van az ő helye benne. Vannak jó és rossz napjai, mint mindenkinek. Az időjárás, meg a holdállás őt is befolyásolja.
Miért próbáljuk a gyerekeket a koruk alapján szörnyűnek címkézni és így „bedobozolni”?
Tudom, lesz, aki azt mondja, hogy túl komolyan veszem ezt az egészet. Nincs humorérzékem. A napokban azt is megkaptam egy videóm kapcsán, hogy elszomorító, hogy már én is a gyermekvédelemmel „hozakodtam elő”. Teljesen ledöbbentett ez a mondat. Természetesnek kellene lennie, hogy mindenki védi a gyerekeket, otthon, az utcán, az interneten, de hogy egy édesanya?
Kicsit több mint két évvel ezelőtt világra jött Leo, én pedig örökre megváltoztam. Nem varázsütésre, nem abban a pillanatban, ahogy a sírását meghallottam. A változás hosszú volt és sokszor fájdalmas, akkor kezdődött, amikor a férjemmel eldöntöttük, hogy gyereket szeretnénk, és valószínűleg soha nem lesz vége.
Megszületett a kisfiam, és vele együtt újjászülettem én is.
Ha azelőtt nem is foglalkoztatott a politika, ma már nem akarom megkerülni, hiszen a gyerekem jövőjéről van szó. Ha azelőtt nem értettem, mi a baj a „szörnyű kétéves” fogalommal, ma már nem tudom viccesnek találni.
Két év egyszerre nagyon hosszú és nagyon rövid idő. Két év pont elég arra, hogy valaki örökre, teljesen megváltozzon.
korábban írtuk
Pálfi Kinga: Miért nem működik a másolt stílus?
Voltál már úgy, hogy valakin megláttál egy gyönyörű szettet, azonnal beleszerettél, majd megvetted, és... Valahogy nem érezted magad benne igazán jól? Mintha nem is a tiéd lenne?
