Amikor tavaly elkezdtük ismerősöknek mondani, hogy az akkor másfél éves Leo ősztől bölcsis lesz, és hogy tele vagyunk kétségekkel ezzel kapcsolatban, gyakran kaptuk azt a választ, hogy úgyis többet lesz otthon betegen, mint intézményben (szerencsére, nem lett igazuk).
Persze az első hetek keservesek voltak. Leo sírt a bölcsiben, én sírtam itthon. Első perctől szeretett ott lenni, akart menni, de az elválástól meghasadt a szíve. Az enyém is. Önzőnek éreztem magam, mert én voltam az, aki a bölcsibe íratást kezdeményezte. Több fizikai és mentális szabadságot akartam, hogy kicsit újra a régi önmagam lehessek. Aztán megszoktuk, belerázódtunk a rutinba,
Mámorító volt a szabadság érzése. Tudom, hogy ezt ide nem kell leírnom, mert te, aki ezt olvasod, valószínűleg tudod, érted. De elég régóta osztom már meg a gondolataimat és érzéseimet az interneten ahhoz, hogy mégis szükségesnek érezzem kiemelni: NYILVÁN imádom a gyerekemet. A legcukibb, legviccesebb kisfiúnak tartom, és az életem adnám érte. Meg is teszem. Minden. Áldott. Nap. Szóval, amikor azt mondom, hogy egész hétvégén azt vártam, hogy dolgozhassak, azt úgy értem: miközben játszottunk, bújtunk, táncoltunk, énekeltünk, időnként bevillant, hogy van egy teendőlistám, és ami ennél sokkal fontosabb, egy része a lelkemnek, ami parkolópályára kerül, amikor száz százalékban anyuka üzemmódban működök.
Amikor meg sikerül aktiválni ezt a részemet, az olyan, mintha az összes sejtem egyszerre kezdene rezegni, mígnem a teljes testem felvillanyozódik. Természetesen, ugyanúgy, ahogy az ember normálisnak vette a gyerek előtt, hogy többnyire maga rendelkezik az ideje fölött,
Persze egy-egy betegséget belekalkulál az ember, mert muszáj, de azt senki nem mondta – hogy visszakapcsoljak végre a gondolatmenetem elejére –, hogy mennyi vakáció van egy tanévben!
Bezzeg az én időmben, mondanám, de őszintén, fogalmam sincs. Lehet, ugyanennyi vakáció volt akkor is, de nyilván gyerekként teljesen másképp éli meg az ember, nem csak a tanévet és a vakációt, a hétköznapokat és a hétvégéket, hanem magát az időt, mint olyant is.
Elég az hozzá, hogy a téli szünet, mindenféle hivatalos szabadnapokkal együtt majdnem három hét volt. Ez volt Leo második karácsonya, az első, amit valóban felfogott. Nyilván nagyon vártuk, készültünk rá. Nagy gonddal kiválasztottuk az ajándékát, készítettünk adventi kalendáriumot, volt bölcsis Mikulásozás –
Mindezek tetejébe, bár összeségében tényleg nem panaszkodhatok a bölcsis bacikra, a férjemnél december 24-én ért be az a hasmenős vírus, amit a gyerekkel már a hónap közepén lehúztunk. Aztán a család többi tagja is elkapta szépen lassan, így gyakorlatilag nem volt olyan ünnepi ebéd, amelyiken mindenki jó ízűen tudott volna enni. Közben zajlott az élet, jöttünk-mentünk, vendégeink voltak, és a testi, fizikai elemeink mellett a szociálisak is egyre jobban lemerültek.
Én már a várandósság előtt is tudtam, hogy
el kell vonulnom a saját kis dolgaimmal, hogy vissza tudjak töltődni. De senki meg semmi nem tudott felkészíteni arra, mennyire nehezen viselem majd azt, hogy valakinek a nap minden órájának minden percében szüksége lesz rám. Szóval igen, a bölcsit megváltásként éltem, élem meg, a majd’ három hetes vakációt meg átverésnek, amiből azóta sem ócsúdtam fel egészen.
Tudtam én, hogy nagyjából minden megváltozik az ember életében, amikor gyereke születik, de szerintem abba senki nem gondol bele, hogy ez a minden tényleg mi mindent lefed. Ki gondolta volna például, hogy az alkalmazottként várt és becsült hivatalos szabadnapokra egyszer a szemem fogom forgatni? Helló, egyesülés napja!
A január az év hétfője, szokták mondani, és bár a novemberrel együtt ez is a kedvenc hónapjaim rangsorának legalján van, idén valahogy más szemmel nézem. A hétfő egy új kezdet, amihez az embernek nincs mindig kedve. A hétfő lehet bosszantó is, ha előző pénteken mindent elhalasztottál a teendőlistádról, amihez már nem volt kedved vagy energiád.
de nem kell most azonnal, hiszen van időd, ott van még négy másik nap is.
A januárban is benne lehet mindez, csalódás, remény, hála, harag. Végtére is, a január is csak egy hónap, főleg, ha az ember otthonról dolgozó kisgyerekes anyuka.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Lehet enni, csak olyant, ami nem hízlal
Hány kilós vagy? Hahó! – kérdezi az asszisztensnő. Úgy tűnik, nem először. Nem tudom – válaszolom. Otthon nem volt mérlegünk. Utoljára még negyedikben méretkeztem. Hála Istennek, ötödiktől már nem mérnek súlyt az iskolai általános vizsgálaton.
