Azon gondolkodtam, lehet kék, vagy bármilyen színű valaki? Azonosíthatja magát egy színnel vagy formával, csupán, mert vonzódik hozzá: én kocka vagyok, én rombusz, kör, háromszög, te pedig gúla? Végül is, miért ne lehetne? Kockafej, ilyet már hallottam.
Belátom, ez eléggé filozofikus gondolat egy együgyű táska részéről, de hát én ilyen táska vagyok. Mint ahogy a nő is kék volt, nekem ne mondja senki, hogy ilyen nincs – még a pórusaiból is áradt az átható kékség. Leginkább a szeméből, persze. És azt is tudom, hogy egy férfi énekel kék asszonyról, aki valamit lopott, s utána nem maradt más, csak egy dal. Szóval, van!
Ahogy lenni szokott, elkezdtünk összeszokni. Rájöttem, hogy a táskavilágban is létezik a hétköznapi és az elit, letisztult, tres chic kategóriák színes változatossága. Szerintem elég szolidra szabtak, elégedett voltam a formámmal, noha praktikusnak nem lehetett engem minősíteni, tudniillik a méretem miatt.
Ha szétnéztem a kínálat és a kereslet között a boltban, azt észleltem, hogy jobban fogynak a nagy, bugyrosra varrt testvéreim, mint a kisebb retikülök. Én valahol a kettő közötti tartományba sorolom magam: a pont jó kategóriába. Arra nem vagyok alkalmas, hogy megrakjanak mindenféle női csodával: turkálókban talált, „ezt nem bírom itt hagyni” darabokkal, varró felszereléssel, sminkkészlet, szemöldökcsipesz, pótharisnya, nedves törlőkendő, kézfertőtlenítő, határidőnapló és társai. Nem, én a legszükségesebbek hordozására lettem megalkotva: tárca személyi iratokkal, telefon, ajakfény, egy könyv, egy szendvics, mondjuk. Inkább egy csomag mandula. Ez akár unalmasnak is tűnhetne. De én biztosan nem. Ha igaz az, hogy szólj, s megmondom ki vagy, akkor ez is: a táskád rólad beszél! Inkább nem bonyolódom bele ilyen elvi kérdésekbe, elvégre csak egy selyemmel bélelt, kétrekeszes, egy külső és egy belső zsebes táska vagyok, mit értek én a nagy dolgokhoz?
Mert teszem azt, ha egy kicsit figyelmesebben megvizsgálom azt a néhány dolgot, amit én őrzök, hát az evidens tárgyak mellett titkok is kiderülhetnek. Számomra például kérdés, hogy mit keres a pénztárcában egy megviselt, fakuló kép egy serdülő fiúról meg egy kamaszlányról? És a benzinszámlák közt miért lapul egy vonatjegy? Az aprópénz között egy apró lapos kövecske? Nagy kincsek lehetnek.
Utazni szeret, már repülőn is kísértem. Szeretem, amikor keze rajtam pihen, én vagyok az egyik legféltettebb tárgya. Ha a gyerekekért lót-fut, akkor behajít hirtelen az autóba, gyakran be sem csatol, azt nem bírom, mintha tátott száj lennék, amin minden kipotyog.
Múltkor is úgy tudtam, hogy keres. Ott felejtett az autóban, mert lepottyantam egy kanyarban a földre, az ülés alá, aztán jóval utána jött rá, hogy hol lehetek. Jó érzés a fontosság tudata. Elégedett is vagyok a sorsommal. Szépnek terveztek, és jó helyre kerültem, kellemes a környezet, viszonylag béke van, már amennyire a gyerekek mellett lehet, sok jó zene, úgy saccolom, érdekes emberek fordulnak meg a házban.
Törékeny. Sokat van csöndben, de ha kacag, akkor cseng a levegőég körülötte. Azt hiszem, penge. Mindig olvas. Ez azt jelenti, nem?
A minap idegen kéz fogdosott. Borzongtam a tapintástól, kibelezett alaposan. Akkor jöttem rá, hogy elveszített vagy simán elloptak. Brr. Azért nem tűnt fel rögtön, mert néha napokig lecserél, s akkor azt egy jól megérdemelt pihenőszabadságként élem meg, nem tragédiaként. Ha nem vagyok mozgásban, – jobban mondva, pörgésben ugyebár – egyszerűen kikapcsolom magam, és alvó üzemmódra váltok.
Nos, miután mindent tüzetesen megvizsgált a megtalálóm, egy papírlapot nem tett vissza. Láttam, hogy többször átolvassa, gondolkodik, mérlegel. Aztán hirtelen felhívott valakit, és felolvasta a mondatokat. Zaklatottságomban csak az utolsóra tudtam rendesen figyelni.
„Olyan vagyok, mint egy kiürített, kifosztott, földön hagyott táska, amelyből mindenki kiszedte, ami neki fontos volt és szükséges, aztán…”
– Szerinted ez valamiféle végzetes búcsúlevél? – kérdezte a beszélő a hívott féltől. Én nem ismertem a férfit, de úgy sejtem, ő igen a kék asszonyomat. Talán régebbről. És egyáltalán mit keresek én nála?
Ha beszélni tudnék, megmondanám, olyat sosem tenne. Legfennebb eltűnne egy kicsit, hogy újragondolja önmagát. Még én is tudtam ezt, pedig csak egy táska vagyok. Igaz, kék, nem mintha ez bármit jelentene.
De mi van, ha ez csupán egy árva mondat egy félkész novellából?
korábban írtuk
Máthé Melinda: Üres terítékkel az ünnepi asztalnál
Az ünnepek nélküled a legszörnyűbbek. Itt van ez a húsvét is, tavaly sem, idén sem jöhettél. Hol vannak már a locsolóváró húsvét másodnapják, az ablakon leskelődés, a huncut tükörbe pillantás, hajfonogatás, a vajon hányan jönnek majd lányos izgalma?
