Fiatalon egy erdei iskola volt az álma, ahol szabadon, tapasztalatok által tanulhatnak a gyerekek. Aztán azt fogadta meg, hogy ha valaha iskolaigazgató lesz, mindent meg fog tenni azért, hogy a gyermekek szívesen járjanak iskolába.
Egymás után zsebeli be a rangos elismeréseket Moldovai Katalin első nagyjátékfilmje, az Elfogy a levegő. A tordai történetet feldolgozó alkotás szovátai származású rendezője kegyetlen tükröt tart elénk.
Csaknem negyven év pedagógusi pályafutásom alatt az oktatásban is hatalmas változásokat tapasztalhattunk. Jelentősen más lett a gyerekanyag, a szülők és diákok viszonyulása az iskolához, követelményekhez, tanuláshoz.
Irodalomtanári pályán indult, aztán a kiváló szerkesztői vénával megáldott, világra és tudományokra nyitott ember beleszeretett a színházba. Legszívesebben előadásokról, szövegekről beszél, de most – kivételesen – önmagáról is.
Ha egy hashtaget kellene illeszteni a neve mellé, akkor az a #radon vagy a #mofetta lenne. Amíg 11 éves fia úszóedzésen van, Incze Réka elmeséli, hogyan lett a székelyföldi mofetták „nagykövete”.
Plugor Réka Sepsiszentgyörgyről indult, Kolozsváron tanult Szociológia-antropológia és Európai tanulmányok szakokon, majd Budapesten, a CEU-n mesterizett. Tizennégy évvel ezelőtt kicsit nagyobbat lépett a hétmérföldes csizmájával. Ma a Leicesteri Egyetem docense és tanszékvezető-helyettes a Munka, Foglalkoztatás, Vezetési és Szervezés Tanszékén. Párjával két kisfiút nevelnek a szigetországban. Mintha csak három perc telt volna el azóta, hogy a kolozsvári Max Weber Szakkollégium udvarán a tudományról és a
Botházi Mária a BBTE újságírás szakán egyetemi oktató, tudományos kutató, újságíró, szerkesztő, legutóbbi kötetének – Fűnyíró a Tündérkertben – már a címe is sugallja, hogy igen, ebben a nőben van humor. Látnak-e „fantáziát” az újságírásban a mai fiatalok? Kell-e temetni a (nyomtatott) sajtót? A novemberi nyomtatott lapban őt faggattuk, mit gondol.
Néhány évtizede még nagy becsülete volt a kétkezi munkának – hangzik el gyakran az idősebbektől, és valóban, a szakmunkások száma igencsak megcsappant napjainkra, a gyakorlati oktatás pedig mintha “kiment volna a divatból”. Szűkebb térségünkben legalábbis szakiskolába nem csak azok iratkoznak, akik egy bizonyos szakmát ki szeretnének tanulni, hanem többnyire a "gyenge" tanulók. A "menő" gimnáziumok, líceumok és a szakiskolák között egyre nő a szakadék, melynek mélységében olyan társadalmi problémák rejtő
Manapság, amikor feldolgozhatatlan mennyiségű információval találkozunk, szinte mindannyiunk életében jelen van a stressz és a (mentális) fáradtság, különösen fontos, hogy odafigyeljünk arra, mivel befolyásolhatjuk jó irányba az agyunk működését. Ezúttal az iskolában néztük meg, mit érdemes gyakrabban fogyasztani ahhoz, hogy a jelenben és a távolabbi jövőben is jól működjünk mentálisan.
Tanárként kezdte pályafutását csaknem negyven éve, aztán volt tanító, tanfelügyelő, a tanügyminisztérium kisebbségi munkacsoportjának tagja, börtönpedagógus, iskolaigazgató, könyvszerző, oktatási kutatócsoport tagja, a Bolyai Nyári Akadémia szervezője és előadója, szarvasmarha-tenyésztő. Jelenleg a székelyudvarhelyi Móra Ferenc Általános Iskola fejlesztő pedagógusa.
Borús, nyálkás februári nap van, amikor legszívesebben ki sem mozdulna a házból az ember. Megszólal a harmadik órát jelző csengőszó. Néhány tanító a tanáriból elindul az osztálytermekbe. Lassan, komótosan megyünk. Mintha hiányozna belőlünk a frissesség, az energia, a lelkesedés, a munkakedv, sőt, talán még az életkedv is. Minden lépcsőfordulónál megállunk, nagyokat szusszanunk, nyögünk, sóhajtozunk. Mint egy vert sereg – gondolom nem kevés szarkazmussal és öniróniával, ahogy végignézek magunkon.
Szerzőinket arra kértük, meséljenek saját iskolás éveikről, az onnan hozott útravalóról, arról, hogy felnőtté formálódásuk folyamatához miként járult hozzá az iskola vagy egy-egy nagyhatású pedagógusa.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Három és fél éve vannak gyermekeink, és máris sikerült egyszer eljutni a tengerre. Azaz nyaraltunk egy akalommal. Vagyis nyargaltunk: fel-alá a parton egy másfél évessel, négyhónapos terhesen. Nyilván, naponta alakultak ki érdekes helyzetek.
Az első randinkon azt mondja, szép vagyok. Félrenézek, mintha nem is hallanám, mit mond. Túl vagyok már sok-sok bántáson ahhoz, hogy óvatos legyek. Mélybarna szemeit tekintetembe fúrja, és úgy mondja: Tényleg szép vagy! Zokogni kezdek.
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
„Nagy segítség lenne, ha segítenétek összegyűjteni az építőkockákat!” – mondtam egy este, észre sem véve, hogy duplán nyomatékosítom a segítségkérést. P. lazán vissza is dobja a labdát: „és ha te segítenél összegyűjteni, az nekünk lenne segítség”.
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Természetszeretet, szabadságvágy, bátorság, önazonosság – néhány jelző, ami eszembe jut a csíkszeredai születésű, Sepsikőröspatakon élő Tamás Kincsőről. Kétgyermekes anya, háromkötetes prózaíró és gyógyszerész.
Készülőben a vihar. A nappali kánikula melege még ott settenkedik a lakásban. Az udvaron végig-végigseprő szél feszültséget keltve hatol be a nyitott ablakon. Mint egy erőteljesen visszatartott lélegzet, melyet egyedül az eső képes felszabadítani.
Az erdélyi táncházmozgalom egyik zászlóvivője Orendi István, az Erdélyi Táncháztalálkozó újjáélesztője. Ezúttal ő válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Augusztus végén már legtöbben úgy érezzük: soha nem kezdődik a tanév. Mit lehet még kitalálni, hogy bár ideig-óráig lekössük a vakációzókat? Főzzünk, süssünk együtt, hisz enni valamit úgyis kell. Nálunk – a két kiskuktánál – ezek a receptek váltak be.
Olyan különleges helyen élünk itt Erdélyben, hogy a málnát, szedret és áfonyát akár a kertből, akár az erdőből is leszedhetjük. Gazdagság, hogy sokszor ismerőstől kapjuk, vesszük a bogyós gyümölcsöket, aki azt is elmeséli, idén milyen lett a termés.
A fókuszpont lényege nem az, hogy elrejtsd magad. Hanem, hogy megmutasd azt, ami szép.
A bőrünk, hajunk és körmeink egészségét nem csak külsőleg, hanem a táplálkozásunkkal is erősíthetjük. Nem kell számtalan táplálékkiegészítőt szedni, csupán egy kis tudatosságra van szükség az étkezés, a folyadékbevitel terén.
Jó néhány évtizeddel ezelőtt még Csíkszentgyörgyön állt az a csűr, amely ma Szőcs Erika és Sólyom Géza, valamint két közös gyermekük otthonául szolgál Csíkcsomortánban. Az újrahasznosítás vezérelte a családot az otthonteremtésben.
Szívesen hordasz egy egyszerű farmer-fehér póló szettet? Esetleg egy natúr színű ruhát, ami kényelmes, de kicsit unalmas hatású is lehet? Ne szaladj el rögtön új darabokat vásárolni – kiegészítőkkel új életre keltheted a szettjeidet.
Megmosolyogtató olykor hallani, hogy Székelyföldön még a hal ellen is az a kifogás, hogy halízű. Ha a tájainkon nem szokványos ételt főzünk, olyan, mintha utaznánk. Kulturálisan biztosan ezt tesszük, megismerjük más népek ételeit, azok elkészítési módját.
Van egy lakás Kézdivásárhelyen, amelynek stílusa meghatározhatatlan. Lakója szerint minimalista, ha azonban onnan közelítjük meg, hogy ebben a lakásban a magassarkú és a több kiló gyöngy dekorációs elem, talán inkább az extravagáns jelző illik rá.
A gyűjtögetés nem csak a testünknek, de a lelkünknek is jót tesz, vallja Dakó Viola kertészmérnök, a vadnövények kiváló ismerője.