– Ritka, hogy valaki a tanügyi ranglétra szinte minden fokát megjárja. Előre megfontolt döntések eredménye volt ez, tudatos karrierépítés, vagy csak az élet adta lehetőségeket ragadtad meg? Mi motivált, hogy ennyi mindent kipróbálj?
– Én kiskoromban valószínűleg hiperaktivitásban szenvedtem, csak akkor még nem volt ez a megnevezés, legalábbis nagyanyám biztosan nem ismerte, így folyton a sarokba állított, mert mindig „hülyeségeket” csináltam. Szeretek több síkon tevékenykedni, egyszerre több „játszótéren” kell játszanom ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ez egy belső kényszer, szükséglet, nagyobb fordulatszámmal működöm, mint az átlag. Ez nem feltétlenül előny, mert nem mindenki viseli el ezt a fordulatszámot. A tanítóképző elvégzése után – mivel nagyon kevés címzetes tanítói állás volt – Kápolnásfaluba kerültem tanárnak, ahol
mezőgazdaságtant tanítottam. Pontosabban a gyerekek tanították nekem, mert – városi lévén – fogalmam nem volt a traktor részeiről meg a vetésforgóról.
Ez az év azért volt fontos az életemben, mert az itt szerzett tapasztalatok, ismeretek tették lehetővé, hogy később bele merjek vágni az első nagy projektembe. A kilencvenes évek elején ugyanis, miután csaknem húsz hektárnyi földet kapott vissza a családunk, elhatározta, hogy mezőgazdasági tevékenységbe kezd. Fajteheneket vásároltunk, és elkezdtünk gazdálkodni. A férjem méhészkedett, így a huszonhat tehenet én rendeztem néhány alkalmazottal. Amikor láttam, hogy a tejért nagyon keveset adnak, akkor szövetségeseket kerestem, és megalapítottuk a Szarvasmarha Tenyésztők Szövetségét. Jártuk a falvakat, és kiállításokat szerveztünk, fórumokat tartottunk, aláírásokat gyűjtöttünk, tárgyalni kezdtünk a tejfelvásárlókkal és a Mezőgazdasági Minisztériummal a szubvenciókról.
– Szeretted a gazdálkodást? Azért meglehetősen távol áll a tanügytől. És nem mellesleg közben tanítottál, valamint már tanfelügyelői munkakört is elláttál…
– Igen, mert volt azonnali látszata. Azonkívül roppant hasznos volt, hogy nem kellett soha fitnessre gondoljak, mert nyáron szénacsinálás közben jól megizmosodtam. A falubeliek jól szórakoztak rajtam, mivel nyilván nem úgy állt a szerszám a kezemben, mint az övékben. Ha valaki keresett engem, akkor mondták, hogy menjen a dűlőbe, s ott lesz egy fehér kalapos bolond asszony kaszagéppel. Ez voltam én. A volt férjem halála után aztán eladtam a gazdaságot.
– Miért vállaltad el a Hargita megyei tanítók tanfelügyeletét, amit tizenöt évig csináltál?
– Kihívásnak tekintettem, ugyanakkor nagyon reméltem, hogy fogok tudni változtatni, javítani az oktatás helyzetén. Egy olyan szerencsés időszakban voltam tanfelügyelő, amikor még sokkal nagyobb pénzügyi keret volt, sokkal több lehetőség, és ezeket ki lehetett aknázni. Tanfelügyelőként tagja voltam a tanügyminisztérium kisebbségi munkacsoportjának,
egyik fő megvalósításnak tekintem, hogy az analitikus tanterveket a kompetencia alapú tantervek váltották fel, amelyek készítéséhez, bevezetéséhez jómagam is hozzájárultam.
Rengeteg jó opcionális tantervet hoztunk létre, hagytunk jóvá. Miután egy pár évig jól működtek az opcionális tantárgyak, sajnos mára már teljesen megszűntek, vagy formaság lett az egész. Ennek okait elsősorban a kerettantervek változásában-, az egyre szűkülő pénzügyi keretben-, a folyamatosan csökkenő tanügyi állások számában-, valamint a gazdasági megszorításokban látom.
– Milyennek látod a tanfelügyelőségek és az oktatási intézmények kapcsolatát ma?
– Úgy gondolom, hogy a tanfelügyelőség egy híd a tanügyminisztérium és a végrehajtók között, látom a segítő szándékot és azt, ahogy konkrétan segítik az iskolákat a különböző projektek megvalósításában. Ugyanakkor
sajnos rengeteg idő és energia megy el a különböző statisztikai adatok összegyűjtésére, ami olyan volumenű munka, hogy pont a segítő-koordináló szereptől veszi el a kapacitást, amire hivatott lenne ez az intézmény.
– Börtönpedagógus is voltál csaknem négy évig. Hogyan „kerültél börtönbe”, mi volt ott a feladatod?
– 2003-ban megkeresték a tanfelügyelőséget a Belügyminisztériumból, hogy Csíkszeredában létre kellene hozni Románia első magyar nyelvű börtön iskoláját. Elkészítettük a dokumentációt, meghirdettük az állást, de nem jelentkezett senki erre a posztra. Így október elsején nem volt más lehetőség, jobb híján én mentem el tanítani. Szó szerint belecsöppentem egy kényszer hatására. Így „kerültem börtönbe”. Volt is egy jó sztori ezzel kapcsolatban. A börtönbe nem szabadott telefont vinni, így azt mindig otthon hagytam, amikor tanítani mentem. Egy nap valaki nagyon akart velem beszélni, ezért egész délután csörgött a telefonom. Aztán a tízéves lányom, amikor már megunta a folytonos csörgést, felvette a telefont, és közölte, hogy bárki is keresi az anyukáját, nem tud beszélni vele, mert börtönben van…
Elsősorban írni-, olvasni-, viselkedni kellett tanítani a jelentkezőket. Minden előítéletem, ami addig volt, szépen szétfoszlott, átértékeltem az életet. A diákjaimnak több mint fele rablásért-, gyilkosságért volt elítélve, és amikor megismertem néhányuk történetét, akkor elgondolkodtam, hogy az ő helyükben én mit tettem volna? És nem biztos, hogy tudtam volna jobb megoldást. Az életnek olyan extrém fordulatai vannak,
olyan közegből jöttek ezek az emberek, hogy a választási lehetőségeik minimálisak voltak.
Miután megismertem, egyre jobban tiszteltem őket, ezt értékelték és viszonozták. Talán az volt az én legnagyobb feladatom, hogy hitet adjak nekik, az önbizalmukat erősítsem, motiváljam, a jóra buzdítsam őket, és azt hiszem, ezt jól tudtam csinálni. Az ott töltött évek alatt biztos, hogy jobb ember lettem. Az egyik legnagyobb sikerélményem az volt, hogy annyira megtanultak írni, hogy levelet írtak, és én pünkösdkor sorba álltam a csíksomlyói Szűz Mária szobránál, hogy lábaihoz letegyem az elítéltek leveleit…
– Miért lett vége a tanfelügyelői karrierednek és vállaltad el a Dr. Palló Imre Művészeti Líceum igazgatását?
– Mert úgy gondolom, hogy tízévenként érdemes váltani, nem mellesleg pedig én is ott tanultam annak idején. Így jelentkeztem az igazgatói állás betöltésére, mert régi művészetis diákként, valamint néhány évig a művészeti oktatásért felelős tanfelügyelőként, ismertem az iskola működését. A kollégák eleinte eléggé bizalmatlanok voltak, mert nem engem szerettek volna az igazgatói székben látni, de aztán elfogadtak. Látványos lett a változás, nyíltabb és ösztönzőbb lett a kommunikáció. Az évek aztán azt bizonyították, hogy
felpezsdült az iskolai élet. Nemcsak a zenészeknek, de a képzőművészeknek is sok „hangos” megnyilvánulási lehetőségük lett.
Kiállításokat, tárlatokat rendeztünk parkokban, múzeumban, köztereken, aukciókkal egybekötött koncerteket szerveztünk. A kollégák nagyon kreatívak voltak, én úgy gondolom, sikerült motiválnom őket, hogy merjenek nagyot álmodni, és teret tudtam biztosítani, hogy meg is tudják valósítani ezeket. Azonban azt el kell mondanom, hogy az intézményvezetés nagyon nehéz feladat. Pénzügyi felelősséggel járó-, igen sok kompetenciát igénylő feladatkör.
– Milyen többletet adott, hogy szinte minden területét kipróbáltad, megtapasztaltad a tanügynek?
– Rendszerszinten látom az egész romániai tanügyet.
– Jelenleg milyen rendszert látsz, és milyen irányba tart?
– Még mindig tantárgyakban gondolkodunk és nem kompetenciákban, minden tantárgyból a legtöbbet, a legmagasabb szinten kérünk, olyan ismereteket, amit az embereknek csak igen kis százaléka használ a gyakorlatban.
Nem azokat a kompetenciákat fejlesztjük, amelyekre a mindennapokban szükség lenne.
Idő-, energia-, tudáshiány miatt nem fektetünk elég hangsúlyt az önismeretre, a közösségépítésre, az együttműködésre. Szerintem magát a kerettantervet kellene megváltoztatni. Tantárgycsoportokban, műveltségi területekben és témákban kellene gondolkodni. Vállalkozástannak, önmenedzsmentnek nagyobb teret kellene biztosítani az oktatásban.
Még mindig többnyire frontális- és egyéni oktatási módszereket és eljárásokat alkalmaznak a pedagógusok, holott ott vannak a kritikai gondolkodást fejlesztő-, kooperatív projekt módszerek. A továbbképzési rendszer sem elég hatékony. Bár a tanítók, tanárok elég nagy számban vesznek részt továbbképzéseken, ezek véget érnek akkor, amikor lejár a képzés ideje. Én a továbbképzéseket egy féléves-éves mentorálási periódussal fejezném be, amikor a tanultaknak a gyakorlatba ültetése egy olyan folyamaton menne keresztül, hogy ténylegesen beépülne a pedagógusok mindennapi munkájába.
Reménykedtem, hogy az új tanügyi törvény jobb lesz, mint a régi, de sajnos nem azt látom, ez csak egy kozmetikázás megint.
A diák statútum például előírja, hogy ha egy diák zavarja az oktatást, nem távolítható el az óráról, nem fosztható meg a tanulás lehetőségétől, ettől a jogától. Ugyanakkor arról nem szól, hogy az osztályon belül a másik huszonkilenc diákot megfosztja a tanulás élményétől, a pedagógust a munkavégzés lehetőségétől, és nem ad alternatívát sem. Jót akarunk tenni, csak épp eszközeink nincsenek, hogy akkor azt hogyan is tegyük. Azáltal, hogy az emberi értékekre nincs hangsúly fektetve sem a családon-, sem pedig az iskolán belül, egyre inkább haladunk afelé, hogy kiszolgáló személyzete legyünk a diákoknak és a szülőknek, nem a piacgazdasági elvárásokra-, nem a felnövekvő generáció boldogulására fektetjük a hangsúlyt. Egyszerűen más feladata lenne az iskolának, mint az a szerep, amit most betölt.
– Most fejlesztő pedagógusi munkakörben dolgozol. Mik a terveid a jövőre?
– Az életem különböző szakaszaiban igyekeztem kihozni a kapacitásom szerinti lehető legtöbbet magamból és a helyzetből, aztán véglegesen lezártnak tekintettem azt a szakaszt. Megtanultam belőle amit kellett, azt hasznosítottam később más területeken is. Mikor eljön az ideje, nyugdíjba megyek. A hivatás és munkavégzés mellett ki kell olykor engedni a szelepeket is. Baráti társasággal főzőversenyekre járunk, kertészkedem, nagymama is vagyok, igaz, nem tudom magam elképzelni a hagyományos nagymamai szerepkörben. A barátnőm egy halastó tulajdonosa, és tervezzük, hogy gyerekeket fogunk táboroztatni ott nyaranta. És ki tudja? Talán még a fehér kalap is felkerül egyszer…
Fotók: Porsche Éva archívuma
korábban írtuk
Ferencz-Salamon Alpár: Nincs változás továbbképzés nélkül
Oktatásügyi szakember, akinek hobbija a tanítás. Vezető, aki mai napig vallja, hogy a játék az a leguniverzálisabb eszköz, amivel a leghatékonyabban el lehet juttatni mindenfajta tartalmat a diákokhoz. Ettől lesz kaland a tanítás, de számára az igazi nagy kalandot a hazai oktatásügy jobbá tétele jelenti. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. májusi számában jelent meg.)
