- Manapság szinte mindenki ír vagy írni akar. Szerinted miért? Mit ad, pótol, nyújt az írás?
- Régen az írás kevesek kiváltsága volt. Manapság tömegsporttá vált. A globális kommunikáció korszakában élünk: kedvére írhat bárki, bármit. S ha a kiadók nem hajlandók közölni, ott a magánkiadás lehetősége vagy a közösségi médiumok felülete. Ez utóbbiak ráadásul nem csak azonnali megjelenést biztosítanak, hanem gyors visszajelzést is. Így a dilettánsok is kedvükre eljátszhatnak az íróság gondolatával. Hogy mit adhat az írás? Darina című novellámban az írói pályára készülő fiatalember a következőképpen indokolja választását: „A nekünk szánt idő tartamát nem tudhatjuk, de az írással megsokszorozhatjuk az életünket. Minden általunk elmesélt történetben akarva-akaratlanul benne vagyunk mi is. Különféle sorsokat választhatunk magunknak. Más-más végzethez igazíthatjuk létünket. Míg az olvasás a megváltoztathatatlan tudomásulvétele, addig
az írás a változtatás csodás lehetőségével ajándékoz meg minket.”
- Épp egy irodalmi rendezvényről jövök, sok kétséggel magamban… Hogyan kell nekifogni szépirodalmat írni?
- Az írás egész embert követel. Folyamatos odafigyelést. Az író sosincs szabadságon. Thomas Mann (ön)ironikus meghatározása szerint: „Író az, akinek az írás nehezebben megy, mint másoknak.” Lehet ugyan félgőzzel, tartaléklángon is írni, de az meg is látszik. Gyerek- és kamaszkorban, amikor még friss és rugalmas a lélek, magától értetődő az önkifejezés igénye. Tanári tapasztalatból tudom, hogy a kreativitást igénylő házi feladatokat - vers, novella, forgatókönyv írását - milyen lelkesen vállalják be a diákok, pedig ezek kivitelezése jóval több időt és energiát igényel egy szokványos gyakorlaténál. Ami engem illet, középiskolás diákként verseket írtam. Főként szerelmeseket. S néhányat franciául. De nem készültem írónak. Évtizeddel később az irodalom tanítása közben kaptam rá az írásra. Amint azt a válogatott novellákat, elbeszéléseket tartalmazó kötetem fülszövegében leírtam: „Előbb azt hittem, szakmai ártalom, múló bolondéria csupán. Aztán rájöttem, hogy másról van szó. Elmondásra váró történetekről. Olyanokról, amelyeket nekem kell szavakká formálnom, s amelyek engem is alakítanak közben. ” (Az angyalok átjárója - Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021 - szerk.megj.)
- Lehet, ostoba a kérdés, de kérlek, ismételjük a tananyagot: honnantól számít (szép)irodalomnak egy írott szöveg?
- Az irodalom meghatározása koronként változott. (Az ókorban például irodalomnak számított mindaz, amit leírtak.) Manapság szépirodalomnak nevezzük azt, ami esztétikai hatást vált ki, sajátos nyelvi megalkotottságú, többértelmű és fikció. Hogy azonban mi tetszik és mi nem, az egyénenként változó. Az pedig,
hogy az olvasó milyen rejtett tartalmakat fedez fel a műben, az függ az érzékenységétől, a műveltségétől, a ráhangoltságától.
Kisgyerekként a fikció és a valóság még szétválaszthatatlan számunkra. Felnőttként - írás és olvasás közben - ezt a csodát élhetjük újra. Kosztolányi Dezső háromsoros verse szerintem érvényes minden műfajra: „Sár és virág, kavargó semmiség,/ de hirtelen, mint villám, hogyha lobban -/ két sor között – kinyíl nekünk az Ég.”
Szakács István Péter
- Sokan az „irodalmiaskodás” csapdájába esnek. Hogyan lehet ezt elkerülni? Mikor jó egy szöveg?
- A szép szavak halmozása, a közhelyek hangoztatása még nem irodalom. A dagályosságot, a mesterkéltséget, az üres járatokat kiszúrja a tapasztalt olvasó. Rá kell találnunk a saját hangunkra. Hitelesnek, pontosnak kell lenni. A jó író, költő fölpörget, magával ragad. Játszótársának tekinti az olvasót. Mindehhez azonban nem elég a tehetség, mesterségbeli tudásra is szükség van.
- Milyen a múzsa csókja? Te honnan érzed, tudod, hogy épp veled van? Minden egyes leütés alkalmával?
- Izgató.
Ilyenkor semmi másra nem tudsz gondolni, csak az jár az eszedben, amit meg akarsz írni.
Vershez, rövidprózához általában elég egy-egy intenzív szerelmes együttlét. Terjedelmesebb epikus művek esetében rá kell venned a Múzsát, hogy költözzön be hozzád.
- Manapság mintha egyre több nő írna verset, s csak kevesebben prózát. Vajon miért?
- A nők vezetnek be az irodalom csodás világába. Ők dúdolnak nekünk altatókat, bölcsődalokat az élet hajnalán.
Tőlük halljuk az első meséket. Ami a kérdésedet illeti, nincs tudomásom megbízható statisztikáról. Úgy vélem azonban, hogy a nők érzékenyebb, figyelmesebb olvasók a férfiaknál. S ezek az adottságaik írás közben is érvényesülnek. Versben és prózában egyaránt.
- Most min dolgozol, mit várhatunk Tőled?
- Többek között egy humoreszk cikluson, Tanár vagyok, kérem címmel. Diákként meghatározó olvasmányélményem volt Karinthy Frigyes Tanár úr, kérem című könyve. Annyi év katedra koptatása után arra gondoltam, mi lenne, ha a barikád túlsó oldaláról, tanári szemszögből írnám meg, milyen az iskola. Hogyan lóg a tanár óráról? Mi történhet akkor, ha pedagógusként tér vissza abba az iskolába, ahol diákként szívatták? Mennyire kockázatos a tanári pálya? Milyen egy tanügyi ellenőrzés? Ilyesmik… Természetesen egy fiktív középiskoláról van szó, kitalált kollegákkal és kolleginákkal. Magára vessen, aki másra gondol…
- Több évtizedes magyartanári pálya után hogy látod, megy-e a könyvek által a világ elébb?
- Igen is, meg nem is. Technikai, tudományos szempontból minden bizonnyal igen. Van okostelefonunk, ami jó tündérként lesi a kívánságainkat. De ott vannak a tömegpusztító fegyverek is. Az ember ellentmondásos lény: angyali és démoni erők egyaránt munkálkodnak benne. Bármilyen költőien is hangzik,
az irodalom lehet a lélek fényűzéseként az a többlet, mely segít legyőzni bennünk a sötét erőket.
- Kit olvasson, mit olvasson, aki inspiráló szépirodalmi muníciót akar?
- Magyar és világirodalmat egyaránt. Azt, ami kiragad a mindennapok mókuskerekéből. Ami érzelmileg, szellemileg feltölt. Másként olvasunk lírát és másként epikát. Radnóti Miklós, Pilinszky János, Federico García Lorca versesköteteibe gyakran belelapozok. Mindig találok bennük valamit, amitől – Kosztolányit parafrazálva – kinyíl nekem az Ég. Így vagyok Krúdy Gyula és Julio Cortázar novelláival is.
A regény időigényes olvasmány. De megéri. Általa napokig, hetekig egy másik világ vendégei lehetünk.
Akkor jó egy regény, ha az elolvasása után - visszatérve mindennapi valóságunkba – hiányérzetünk támad. Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye nem csak azért izgalmas, mert sok benne a szex, hanem azért is, mert barokkos stílusával, mágikus realista világlátásával gyönyörűségesen elbolondítja az olvasót. Michel Tournier klasszikus prózában írt regényeiben a mitológiai történetek újraírása az érdekes. Kedvenc olvasmányaim közé tartoznak azok a krimi és a thriller műfaji sajátosságai szerint megírt regények (Umberto Eco: A rózsa neve, A Foucault-inga, Arturo Pérez- Reverte: A Dumas-klub), amelyek középpontjában titokzatos könyvek, rejtélyes kulturális vonatkozások állnak. De megemlíthetem Guillaume Musso könnyed, izgalmas regényeit is. Manapság a könyvkiadás terén a bőség zavarával küszködünk. Tényleg a szívünk szerint választhatunk. Jobbnál jobb könyvek várják, hogy felkínálhassák magukat nekünk.
Fotók: Dávid Botond, Magyari Tekla
korábban írtuk
Dávid Botond: Nem szeretnék másnak látszani, mint ami vagyok
A világ összes kisebbségének népviseletét próbálja összegyűjteni Dávid Botond, székelyudvarhelyi fotóművész, és jó úton jár a cél felé: 57 ország 263 kisebbségének több mint kétezer viseletét már lefotózta, és további szakembereket is bevonna a Geofolk-gyűjteménybe. A székelyföldi fotós számára hobbiként indult a népviselet-fotózás, ám a rendszerező- és gyűjtőszenvedély látványos eredményét 2021-ben Európai Polgár-díjjal jutalmazták Brüsszelben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent
