– Mennyi idő munkája volt a Bolyai? És mikor vált világossá, hogy időben és térben párhuzamosan váltakozó lesz a szerkezete?
– Szinte napra pontosan két évig írtam, 2017. február 7-től 2019. február 9-ig, március 1-jén postáztam a kiadónak, júniusban kezdődött Nagy Boglárka szerkesztővel a nyomdai előkészítés, végül október 8-án kijött a nyomdából a kész könyv. Nem volt semmiféle tervrajzom, menet közben alakult ki minden. Olyan volt, mint amikor egy idegen nagyvárosban, az érkezésünk utáni reggelen elindulunk sétálni, csak úgy, szabadon, megtelve a város zamatától.
– Arányaiban mennyi a valóság, és mennyi a képzelet Bolyai életéről?
– Úgy képzeltem el, hogy száz százalékban valóságos legyen. Nincs olyan mondata Bolyainak, amit ne mondhatott volna. Nincs olyan gondolata, amit ne gondolhatott volna. Mindennek utána jártam, kik voltak a kadéttársai az Akadémián Bécsben, mi lett velük, hova kerültek, vagy hogy Lobacsevszkij miért tanúskodott egy koncepciós perben a tanártársai ellen és így tovább. De nem akartam biográfiát írni.
– Sok ezernyi Bolyai-jegyzet áttanulmányozása után mit gondol róla: mennyiben volt szeretethiányban felnőtt lelki nyomorék és mennyiben lángész?
– Életének szinte negyedét a Monarchia különböző nagyvárosaiban töltötte, igazi européer volt, nyitott szellemű, felvilágosult tudós, és szinte gyermekien naiv a vidéki élet zegzugos viszonyai között.
– Hangsúlyosan átszövi a regényt a szexualitás, ezt az ő életmódja, életrajza inspirálta?
– Én inkább testiségnek mondanám. Megérinteni egy másik testet, megnyílni egy másik test előtt, nem könnyű az ösztönösen kialakított és a belénk nevelt határokat átlépni. Az egész könyvben a különféle terekbe való átjutásról van szó, miért maradt volna ki épp ez? Az életünk ott kezdődik, amikor kilépünk anyánk testéből, és birtokba vesszük a sajátunkat.
– Mint írni szerető ember kérdezem, talán kissé öncélúan: Ön szerint milyen a jó regény?
– Nincs receptje, mert tulajdonképpen nem egyetlen étel, hanem a teljes menü, előételtől a desszertig, sőt, a tálalás is beletartozik, az evőeszközök dizájnjától a terítő szövésmintájáig, minden. Ami zenében az opera, irodalomban az a regény.
– Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni – van ilyen „tanácsa” azoknak, akik regény- vagy prózaírással próbálkoznak?
– Ez egy jó tanács, csupán az „is” kötőszót kell még beiktatni: pokolra is.
– A kortárs írók közül kiknek a könyvét ajánlaná szívesen az olvasóknak?
– Esterházy, Nádas, Lengyel Péter, Mészöly Miklós, Tandori Dezső könyvei nagy hatással voltak rám, sokat tanultam tőlük. De ajánlani inkább magát az olvasást ajánlanám, és az azt megelőző állapotot, amikor az ember bemegy egy könyvüzletbe, és beleolvas a leemelt könyvekbe, ízlelgeti, próbálgatja, milyen lenne végigolvasni. A könyvtárakat is szeretem, ott is hasonlóan lehet barangolni.
– Miért ír? Milyen indíttatásból? Sok év eltelt a közlésvágy megszületése és a konkrét írás, közlés között?
– Konkrétan két dolog játszott szerepet abban, hogy írni kezdtem. Épp egyetemi hallgató voltam Kolozsváron, a műszaki egyetemen, ahova nem szerettem járni, annyira ellenséges volt az a miliő, és akkor valaki megkért, hogy javítsam meg az írógépét. Hazavittem, két mozdulattal megjavítottam, aztán befűztem egy lapot, és írni kezdtem. Az elkészült írást pedig elküldtem a bukaresti Ifjúmunkásnak, és pár nap után becsengetett albérletem ajtaján a lap szerkesztője, Gergely Tamás, és ezzel a becsengetéssel íróvá avatott.
– Adódna a kérdés, hogy megy-e a könyvek által a világ elébb, de inkább úgy kérdezem, változott-e Ön szerint a célja, funkciója a (magyar) irodalomnak az elmúlt két-három évtizedben?
– Az irodalom is öntörvényű művészet, és éppen ezért kiismerhetetlen. Bármit is mondjak, hogy ilyen vagy olyan, ez vagy az a célja és a funkciója, az csupán a felszínre, a látszatokra vonatkozna. Egyszer láttam egy óriásbálnát, ott úszott nem messze tőlem, jól kivehettem az alakját, döbbenetes méretét, mozdulatainak ívét, a kifújt hatalmas párafelhőt, pompásan le tudom írni, de hogy hova ment, mi célból, azt csak találgatni lehet. Az irodalomról ez a bálna jut most eszembe.
Cikkünk a Nőileg magazin 2020. októberi számában jelent meg.
Fotó: Patkó Éva
korábban írtuk
Szebeni Zsuzsa: a méltatlanul elfelejtett emberek fontosak számomra
Tíz éve egy kiállítás megnyitóján találkoztam vele először. Ha valahol felbukkant, attraktív külsejével, kisugárzásával, elképesztő stílusérzékkel összeválogatott öltözetével minden tekintetet magára vont. Úgy tűnik, mintha szándékosan kerülné az éppen divatos trendeket, a szecessziós gyöngysorok, a csipkebetétek vagy éppen a századelő divatját idéző kiegészítők egyedivé teszik megjelenését. Igyekeztem a közelébe férkőzni, hogy ellessek néhányat női praktikáiból. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. augusztus
