– Számos kétnyelvű projekt fűződik a nevedhez. Nemcsak a színdarabokra gondolok, hanem például a télen bemutatott Valan filmben is nagyon jól működött a kétnyelvűség, vagy az elmaradt Szentgyörgy napok helyett készült online zenei produkcióban. Mindkét alkalommal Te voltál a román szövegért a felelős.
– Nem feltétlenül én vagyok a felelős, csak valahogy ezek a projektek engem találnak meg. Ennek az is lehet a magyarázata, hogy relatív kevés az olyan ember, aki nagyon jól beszél románul is, meg magyarul is. A másik dolog, hogy én ilyesmit soha nem mondtam vissza. Ahányszor jött valaki, hogy csináljuk meg, én mindig azt mondtam, hogy jó.
– Ha jól tudom, jócskán vannak azért saját projektjeid is. Itt van például a Noimi...
– A Noimi projekt a lélek-projektem. Ez egy önkéntes munka. Nagyon szeretem, az elejétől fogva. Úgy indult, hogy próbáltam a parkban, szabadtéren nagyobb eseményeket szervezni, hogy a gyerekek lehetőséget kapjanak együtt játszani, és a játékokon keresztül egymást, egymás nyelvét megismerni. Azután pedig
bevezettük a programot az iskolákba: egy román osztály és egy magyar osztály hetente egyszer együtt játszott, amit a kolléganőmmel közösen koordonáltunk.
Kétnyelvű énekek, táncok, játékok képezték ennek a programnak az alapját. Az utóbbi időben a Mihai Viteazul Főgimnázium dísztermében tartottuk ezeket a közös órákat, és mind a Mikóból, mind a Mikesből (sepsiszentgyörgyi iskolák, szerk. megj.) jöttek harmadik- és negyedik osztályok. Próbáltam filmezni is az aktivitásokat, és ez most megnézhető a Noimi Youtube-csatornán. Viszont egy idő után tiszta lett, hogy nem lehet ezt egyedül folytatni, mert én nem tudok ott lenni tíz iskolában egyszerre. Ebből támadt a következő ötlet, hogy a Youtube-csatornát használhatnánk kurzus-alapként, és tarthatnék ilyen „trénerképzőt" tanároknak, hogy ők is majd alkalmazni tudják, ha szeretnék ezeket a játékokat, módszereket a saját iskoláikban. És akkor használhatják a Youtube-csatornát további ötletekre, továbbfejlesztésre, oda töltünk majd fel új játékokat és énekeket. Írtam is rá egy pályázatot, valószínű, hogy ősszel újralendítjük. Tényleg sokat számít, hogy hogyan tanítod a gyerekeket, és bizonyos korosztályban még annál is inkább.
„Örömmel látom, hogy mind több a női vezető. A színház világában, és általában is."
– Van egy „Tölts egy napot Székelyföldön” elnevezesű projektetek is. Ez miből áll?
– Próbáltam bevezetni a kulturális turizmust, ami új dolog Romániában. Ezt a programot úgy képzeltem el, mint egy egynapos kirándulást. A résztvevők elindulnak Bukarestből reggel, eljönnek, itt várjuk őket turisztikai információs anyagokkal, elvisszük őket ebédelni. Ott biztos valamilyen helyi székely menüt kapnak, helyi krumplis kenyeret, desszertre kürtőskalácsot. Tehát próbáltuk úgy csinálni, hogy ne csak kulturális turizmus legyen, hanem legyen egy helyi élményjellege is. Volt ebéd után 2–3 szabad óra, azt felhasználhatták arra, hogy egy kicsit megnézzék a várost. Elvittük őket a Magmába, biztattuk, hogy látogassanak meg más múzeumokat is, és azután megnéztek egy előadást. A színház után pedig indult a busz vissza. Kipróbáltuk egyszer, nagyon jól működött. Kipróbáltuk még egyszer, akkor is nagyon jól működött. Sőt, az ötletemet átvették más színházak is. Eddig csak pozitív visszajelzést kaptunk erre, olyant még nem hallottunk, hogy valakinek ne tetszett volna.
– Természetesen jön ez a híd-szereped abból, hogy román-magyar családban nőttél fel Sepsiszentgyörgyön?
– Nézem én is a tévében, online a híreket az interetnikus helyzetről, arról, hogy itt is, ott is adódnak problémák. És beszélgetünk róla a férjemmel. Én másképp fogom fel ezeket a híreket azért, mert a legnagyobb interetnikus konfliktus bennem van. S akkor, ha én a saját belső konfliktusaimat tudom kezelni, akkor természetes, hogy sokkal könnyebb átlátni meg segíteni ezeknek a konfliktusoknak a megoldásait kívül is, átadni a többieknek. Én különben rengeteg olyan embert ismerek, akik hidakat építenek. Szerintem nem vagyok egyedi példa. De jó, hogy én is ott lehetek a többiek mellett.
– Nem csak a magyar és román közösségben van neked ilyen szereped, hiszen a helyi roma közösséget is bevontátok a színház projektjeibe.
– Az „Emberekről és krumplikról" előadás Radu Afrim rendezőtől indult, neki volt ez az ötlete, hogy írjon egy olyan előadást, ami a helyi roma, őrkői közösségről szól, és velük együtt próbáljuk életre kelteni. És az eredmény egy nagyon jó előadás, és egy nagyon jó közreműködés lett. A roma gyerekekkel, akikkel az előadáson dolgoztunk, nagyon-nagyon meg voltam elégedve, hogy mennyire ügyesek és komolyak. És a szülők is folyamatosan, pontosan elhozták próbára őket, szigorúan megmondták, hogy a gyerekek nem maradhatnak ki emiatt az iskolából. Tehát
vannak olyan dolgok, amiket ilyen „myth-buster” módon nagyon meg tudnék cáfolni azzal kapcsolatban, hogy mit szoktak mondani a roma emberekről, és ami a mi tapasztalatunkban egyáltalán nem igaz.
Most van egy új koprodukciónk a Romániában egyedüliként működő roma színtársulattal, a Romacen színházzal. Ez az első feminista roma színház, és az író, Mihaela Drăgan, aki játszik is a darabban, a Royal Court London díját nyerte el ennek az előadásnak a szövegével. Ez egy sci-fi, hi-tech típusú előadás, ami a roma futurizmust először jeleníti meg. Az előadásban a roma hacker lányok próbálják feltörni a Brexit pártot. Romániában először csináltunk olyant, hogy az egész díszlet 3D-s, tehát nincsenek tárgyak a színpadon, hanem szenzorokkal és többféle képernyővel működik a díszlet.
A TAM társulata Székely Csaba „Nem éppen 1918" című színművének előadása után
– Mennyire jelent kihívást fiatal nőként színházat igazgatni és még számos újítást is bevezetni?
– Mikor egy újításról beszélsz, az jórészt a vezetőségtől indul. Én elejétől fogva egy nagyon nyitott és innovatív menedzsment projektet adtam le, és próbáltam is tartani magam hozzá. Viszont az rengeteget számított, hogy a csapat fel volt erre készülve. A színháznak sok innovatív projektje volt ezelőtt is. Radu Afrim rendező például itt kezdte a karrierjét, díjakat kaptak korábban is, csak valahogy amióta ide kerültem, az emberek kezdték meglátni az értékét.
A színházigazgatást ki akartam próbálni, mert úgy tűnt, hogy ez az a terület, amibe az összes addigi tapasztalatomat bele tudom fektetni, a színiiskolát, a közgazdasági tudásomat, a bukaresti reklámiparban szerzett tapasztalataimat. De mikor egy új utat kezdesz, sosem tudod, hogy az hova fog vinni.
Részemről is volt egy elég nagy kockáztatás. Rengeteg szerencsém is volt. Ha más színházhoz kerültem volna, nem biztos, hogy ugyanezek az eredmények, sőt, biztos nem. Az, hogy itt ezek voltak, annak az is a titka, hogy valahogy úgy álltak össze a bolygók, hogy ez megtörténhetett. A „pillangóhatás” alapján bármi mehetett volna egy teljesen más irányba is.
– Most van új projekted, amin dolgozol?
– Folyamatosan van új projekt. Nálam az is probléma, hogy rengeteg ötletem van, és sokszor kell takarítani. Most a koronavírus okozta körülmények új kihívást jelentenek. Kiderült, hogy a színházak még nem nyithatnak…, de a múzeumok már igen? Mi is gyorsan-gyorsan átalakultunk múzeummá. Most nyílik a plakátkiállításunk, melynek közepén minden nap más-más színészünk fog ülni, ő lesz az „élő könyv”, és egyenként mennek be a nézők. Valószínű, hogy a nyáron csak a szabadtéri előadások lesznek engedélyezve. Épül már a kültéri színpadunk.
– Úgy működöm, hogy a tettekre épül minden, nem szoktam sokat elemezni. És, ha egyszer megcsináltam valamit, továbbléptem, és már ott van a következő projekt, és most már azt kell fejleszteni, felfuttatni. Ha azt is megcsináltuk, megyünk tovább. Jöjjön a következő!
