Csinta Samu újságíró az elmúlt pár évben több, Erdélyben élő nemesi családot végiglátogatott. Beszélgetéseikből két könyve is megjelent, s ha minden terv szerint halad, készül majd egy harmadik. Őt kérdeztem az erdélyi arisztokrácia átalakulásáról.
– Hogyan kezdett el érdekelni ez a téma, miért döntöttél úgy, hogy foglalkozol vele?
Sepsiszentgyörgyön a gyermekeim osztályában egyszer csak megjelentek a Kálnoky-gyerekek. S akkor ahogy az lenni szokott, összebarátkoztunk a szülőkkel is, aztán együtt nyaraltunk, rengeteget beszélgettünk, meséltek, társaságukban találkoztam más, hasonszőrű emberekkel.
Az irántuk való érdeklődés – úgy láttam –, nem nagyon haladta meg azt a szintet, hogy gyertyafényes vacsorák, rókavadászat. Egy idő után azonban megalázóvá válik, amikor rádöbbensz, az emberek nem rád kíváncsiak, hanem arra a bizonyos díszletre. Én ezen túl akartam lépni. Megkérdeztem Kálnoky Tibort, segítene-e? Mert azt az azért láttam, hogy meglehetősen óvatos társaság. Ő egy pár helyre beajánlott. Odamentem, bemutatkoztam, elmondtam, mit szeretnék. Udvariasan mosolyogtunk, megittuk a kávét, teát. De aztán még sokszor kellett keressek mindenkit, míg kialakult egy igazi beszélgetés.
– Mi történt az erdélyi arisztokráciával a második világháború után?
– Nem is a második világháborút emelném ki fordulópontként, hanem az 1949. március 3-áról 4-ére virradó éjszakát, amikor a háború után visszatért nemeseket a házaikból, kastélyaikból egyetlen éjszaka alatt kényszerlakhelyekre szállították. Addig háború utáni körülmények között, szétbombázott, lerombolt épületekben, itt-ott-amott, de elkezdtek újra élni, hisz a történelem során szereztek némi gyakorlatot az újrakezdésben.
A második világháború befejeztével az arisztokraták nyugat felé menekültek. Budapestig vagy valamelyik magyarországi rokonhoz, baráthoz mindenki elment. Vártak. Várták a híreket. A front még Erdélyben volt, de ahogy haladt nyugatra, érkeztek a hírek a hátrahagyott emberektől, hogy a román király visszaült a trónjára, minden rendben lesz, haza lehet jönni. Egy részük elhitte, mert szerintem el akarta hinni. Másik része nem hitte el, és továbbment nyugatra. Így alakult ki az erdélyi nemesség két „vonulata”.
Aki elment, továbbra is gróf Kálnoky maradt, meg gróf Teleki. A családi kötelékek révén nem engedték szabadesésbe őket. A rangok többnyire tovább éltek az új környezetükben.
Akik hazajöttek, itt is ragadtak. Ők azok, akiket ’49 március 4-re virradóra elszállítottak Marosvásárhelyre, Szászvárosba, Kolozsvárra, Balázsfalvára, kényszerlakhelyekre. Ezeken a településeken beütötték az igazolványukba a DO pecsétet a Domiciliu Obligatoriu (kötelező lakhely) kezdőbetűiből. Méltatlan körülmények között, szuterénlakásokban, pincékben, sorház végében levő kis szobákban laktak nagymamástól, nagynénistől. A hatvanas évek elején lazítottak a rendszeren, akkor kereshettek maguknak emberibb lakást.
Csinálni, amit lehet
Gróf Teleki Mihályt és a feleségét, Tisza Aimée-t a gernyeszegi Teleki-kastélyból vitték Marosvásárhelyre, és dugták egy pincelakásba. Telekiné soha többet nem tette be a lábát Gernyeszegre, és ez nem tíz évet jelent, hanem negyvenet. Teleki Mici bácsi viszont egy ilyen túlélő típus volt. Beszélt nyolc nyelvet, bámulatos optimizmussal, élni akarással végezte a munkáját: fogatos volt, a vásárhelyi vágóhíd és a jeddi rókafarm közötti utat járta naponta. Húsz éven át fuvarozta az iszonyatosan bűzös állati belsőségeket, amit a rókáknak szántak eledelként. Délután négykor járt le a munkaideje, hazament, kipucoválta magát, felöltözött, nyakkendőt kötött, délután hattól özönlöttek hozzá a vásárhelyiek, diákok, fiatalok, angolt tanulni, németet tanulni, franciát tanulni. Mert akkor csak oroszt lehetett tanulni az iskolában. Ő elfogadta, hogy egy világ elment, de az új világban meg kell csinálni, amit lehet. Ennek a megélése nagyon érdekes személyi képleteket rajzol fel. Az egyfajta belső igényesség, hogy minden délután kimosdok a bűzből, és Gróf Teleki Mihállyá válok arra a néhány órára.
– Ebből a traumából hogyan jött ki az arisztokrácia?
– Az itthon maradt arisztokrata családok gyermekei abba a már-már skizofrén helyzetbe kerültek, hogy este megnézték a családi albumot, meghallgatták, hogy ez a kastély a miénk volt, ez meg egy rókavadászaton készült kép… Másnap reggel, amikor iskolába indultak, akkor meg azt kapták útravalóul, hogy amiről a tegnap este beszéltünk, arról egy szót sem, senkinek. A kisgyerek beült a padba, és azt hallotta, hogy ez egy mocskos, kizsákmányoló osztály, gyökerestől ki kell pusztítani, halál mindenkire. Valami egészen elképesztő teher lehetett rajtuk. Voltak olyanok, akik letagadták a származásukat, akár nevet is változtattak, hogy elvégezhessék az iskolájukat.
