• Fotó: Mihály László
„Detox”, „rehab”, „elvonó” – fogalmak, amelyekről tudjuk, hogy léteznek, de kevesen tudjuk, mi is történik ott, ahová a szenvedélybetegek elvonulnak gyógyulni. Magyarózdon húsz éve működik a Terápiás Otthon, többnyire alkohol-, drog- és játékfüggők jelentkeznek hozzájuk – meséli Gergely „Gonzó” László pszichoterapeuta, aki 14 éve dolgozik az otthonban. Hozzáteszi: a legtöbb lakó alkoholproblémával küzd.
Felismerés – a valódi kezdés
Mint minden terápia, a hosszú terápiás program is csak akkor hoz valódi változást, ha a függő ember maga is eljut odáig, hogy segítségre van szüksége. Ha hiányzik ez a belső motiváció, ami elindítaná a gyógyulás útján, ha a szenvedélybeteg mások unszolására, külső nyomásra érkezik az otthonba, nagyobb eséllyel hagyja félbe a terápiát vagy esik vissza – magyarázza Gergely László, akit Gonzónak szólítanak az otthonban.
Sokakat ultimátumhelyzet kényszerít arra a lépésre, hogy beköltözzön a terápiás házba, például a házastársa azt mondja: „Elválok, ha nem kezdesz valamit magaddal”.
Bár ez kezdetben külső kényszer, a terápia során mégis megszülethet bennük a valódi belső döntés is. Gonzó ugyanakkor 14 évnyi tapasztalat után úgy látja, törvényszerűségek nincsenek: volt, akiről azt hitték, biztosan visszaesik, mégis évek óta józan, más pedig példásan működött bent, mégis újra inni kezdett.
• Fotó: Gergely „Gonzó” László archívuma
Az otthonba bármikor lehet jelentkezni, ahogy a döntés erről megszületett. A Bonus Pastor Alapítvány bármelyik munkapontján megtörténhet a felmérés, majd a beszélgetés, amelynek során minden információt elmondanak a beköltözéssel kapcsolatban: hogy mire lesz szükség, milyen szabályok működnek az otthonban, ahová pár hónapra elvonul a szenvedélybeteg. A kapott információk tudatában lehet eldönteni, hogy hajlandó beköltözni és végigvinni a terápiát a függő vagy sem, ami minimum hat hónap, maximum kilenc, de ha szükséges, ez meg is hosszabbítható. „Mi javasoljuk a minél több időt, azért, hogy a változás, az újjáépítés megtörténjen, és stabil lábakon menjen vissza a hétköznapi életbe az ember.
Fontos, hogy egy stabil kinti világ várja őt vissza: legyen munkahelye, lakhatása, a legfontosabb kapcsolatai – amennyire lehet –, legyenek rendezve, és egy biztos helyre menjen ki”
– mondja Gonzó. A legtöbben egyébként nem önmagukért döntenek amellett, hogy beköltöznek az otthonba, hanem a család miatt. A terápiás munkatársak egyik nagyon fontos feladata, hogy megértessék a szenvedélybetegekkel, hogy elsősorban nem a családért van szükség a terápiára, nem azért, hogy a feleségét, a gyerekeit visszakapja, hanem önmagáért terápiázik, hogy a saját méltóságát visszakapja.
A hétköznapok rendje
„Akik először jönnek, nem tudják, hová érkeznek, vagy van egy olyan pszichiátriai előtapasztalatuk, ami szörnyű, így félnek, hogy olyan lesz, mint a pszichiátria zárt osztályán. Az első pár nap után azonban megszűnik bennük ez az érzés, mert látják, hogy nagyon közösségi a hangulat a terápiás házban. A visszaesők azonban elég komoly szégyenérzettel térnek vissza, nagyon kínos nekik találkozni volt mentoraikkal. De így is vannak, akik akár harmadjára, negyedjére is visszatérnek a többhónapos terápiára” – meséli tapasztalatait a szakember.
„A terápián értettem meg azt, hogy nem csak a függőségem tüneteivel kell foglalkoznom, hanem mélyebbre kell ásnom ahhoz, hogy megtaláljam a kiváltó okokat is.”
Az otthonban nagyon pontos napirend szerint élik mindennapjaikat a lakók, és ez fontos része a terápiának. Pontosan kell megjelenni minden programponton, mert aki késik, szankciót kap, például fel kell mossa a lépcsőket, vagy – adott esetben – a csoport visszajelzi neki, hogy az időkereteket nem tudja betartani, ez neki egy probléma, ezen kell dolgoznia. A nap a reggelivel kezdődik, majd jön a csoportos találkozó, amit elő is kell készíteniük a lakóknak.
Találkozó után takarítás, majd két és fél óra munka, mindenki ott dolgozik, ahová be van osztva.
Ebéd után van egy kis szabadidő, majd jön egy szeminárium, ami egy tematikus beszélgetés függőségről, kapcsolati viszonyokról, érzésekről – mint például a szégyen, a bűntudat, a harag stb. Gonzó például ezeken a szemináriumokon drámaterápiázni is szokott a lakókkal. Aztán jön a vacsora, majd az esti találkozó, és vége a napnak.
• Fotó: Gergely „Gonzó” László archívuma
Magyarózdon kétféle terápián vesznek részt a szenvedélybetegek: heti egy egyéni terápián és a napi kétszeri csoportos terápián, valamint a szemináriumokon. Ezek mellett pedig egy másik terápia is működik az otthonban, ami legalább annyira fontos Gonzó szerint, mint a többi, ez pedig a közösségi terápia, vagyis
az együttélésnek a terápiája, ami arra tanítja a lakókat, hogyan kapcsolódjanak másokhoz, hogyan éljenek együtt, békében. A házban ugyanis meg kell tanulni együtt élni a szobatársukkal,
meg kell tanulni elmondani, ha zavarja az egyiket, ha például a szobatársa későig olvas. Az otthonban a lakók maguk főznek, csoportban, felváltva, és ott is adódhatnak konfliktusok, ezeket a helyzeteket egymást közt kell megoldaniuk, és ez is egyfajta terápia, egy óriási tanulás számukra, természetesen csak abban az esetben, ha fogékonyak rá.
Eufória és mélypontok
A hosszú terápiás program kezdete nehéz, mert még ott vannak az emberben a kintről hozott kudarcérzések, az erős kisebbrendűségi érzés, a félelem, hogy nem lesz képes végigcsinálni, aztán maga az alkoholista szó is egy nagyon pejoratív, megbélyegző fogalom, amivel szembesülniük kell. Sokaknál az elején még a fizikai, elvonási tünetek is jelen vannak, még akkor is, ha előtte pszichiátriai kezelésen voltak – magyarázza Gonzó.
„Ezt a kezdeti rossz érzést, összeomlást követi egy jobb időszak, amikor már jobban lesz, már nem remeg a keze, rendesen tud enni, kezdi észrevenni az évszakokat, az esőt, a napsütést, kezdi érezni az ízeket, stb.
Vagyis megérkezik egy szinte euforikus, nagyon jó érzés, amit aztán újra mélypontok követnek: bezártságérzés, pánik, hogy visszafogadja-e a család, vagy van, akinek az a nehézség, hogy a pörgős élete után laposnak tűnik az élet az otthonban, az együttélés is nehéz másokkal, nincs, akivel beszéljen.
Változó, kinek mi okoz gondot. Aztán amikor közelednek a terápia végéhez, attól kezdenek el félni, hogy mi vár rájuk odakint. Ezekben a helyzetekben segítenek a mentorok, merthogy minden bentlakónak van egy mentora az elvonulás alatt, egy szakember, aki a legjobban ismeri a beteget, aki vezeti őt, egyfajta követője a szenvedélybetegnek.” Ugyanakkor a mentor mellett a többi lakónak is óriási szerepe van, hiszen ők néha többet tudnak segíteni, mint maga a mentor, éppen a közösségi terápia által, mert ők jobban ismerik egymást, egymás csúsztatásait, rossz működéseit, fejlődésüket, és hasonló cipőkben járnak, egymást igazán meg tudják érteni.
„Nagyon stresszes ugyan idekinn az élet, de alkohol nélkül is meg lehet szeretni. Ózd nem ad erre receptet. Ám abban mindenképpen segít, hogy végezzetek odabenn magatokban egy nagytakarítást, s miután a sok limlomot, hordalékot és szennyet kidobtátok, megkapjátok magatokban azt, amibe utána kapaszkodni tudtok.”
Amikor valaki elbizonytalanodik
Megtörténik, hogy elbizonytalanodik egy bentlakó, hogy ott van-e a helye, esetleg félelmei vannak, hogy nem fogják visszafogadni a kinti világba, talán hiányzik neki a családja, és emiatt felfüggesztené azt az ígéretét, hogy végigcsinálja a terápiát. Erre van egy ún. terápiás szék az otthonban. Épp a napokban ült rá valaki – meséli Gonzó –, pedig azelőtt évekig nem látott senkit abban a székben. „Aki ezt megteszi, hajlandó elgondolkodni azon, hogy valóban fel akarja-e adni a terápiát vagy maradna. Ha beül a székbe, tulajdonképpen kispadra kerül, semmilyen felelőssége nincs, nem kell munkát végezzen, nem kell járjon az alkalmakra, csak ül a székben, és számot vett saját magával.
Aki legutóbb beült a székbe, meggondolta magát, és mégsem ment el, maradt az otthonban.”
A feladásban egyébként nem csak a feladás a probléma – magyarázza Gonzó. „Nem az a gond, hogy nem marad végig, hanem az, hogy felülír egy döntést. Mert amikor terápiára adja a fejét a függő, akkor egy döntést hoz: azt, hogy életre szólóan megváltoztatja a hozzáállását. Egy terápia nem könnyű, sok nehézséggel jár, elszigeteltséggel, korlátozottsággal, tükörbe nézéssel, ami fájdalmas tud lenni, de ugyanakkor rengeteg pozitívuma is van. Itt az elköteleződés fontos, mert ha valaki visszavonja az ígéretét, az borítékolja a további, a reális nehézségekkel szembeni kapitulálást is, vagyis, hogy bármikor, bármiben meggondolhatja magát.
„Részleges felépüléseim voltak már az alkoholfüggőségemből, de a magyarózdi Terápiás Otthon lakójaként 2023-ban fejeztem be azt a hosszú terápiát, amelynek során Isten kegyelméből sikerült összeraknom magam, és helyreállítanom a személyiségem és életem egyensúlyát.”
Többszintű detox
A Magyarózdi Terápiás Otthon nemcsak a függőséget célozza meg, hanem egy lelki, spirituális újraformatálást is, ami az önreflexió, az odafigyelés, a másikra való figyelés, a másik érdekeinek a figyelembe vétele, egy közösségi embernek a kialakítása, egy felelősséget vállaló embernek a kialakítása – avat be a folyamatokba Gergely László.
„Az elvonuláson a lakó több szinten is átmegy egyféle detoxon. Megtanul például együtt élni az unalmával, a csendjével, az elszigetelődésével, amire nem kapna esélyt a kinti világban.
A több hónapos terápiák megerősíthetik őt abban, hogy válságokon, nehéz helyzeteken vagy éppen sikerélményeken könnyeben át tudjon menni. Fontos az önreflexió megtanulása, gyakorolni kell azt, hogy az ember időnként átgondolja a napját, megfogalmazzon pár dolgot, három-négy érzést, tudatosan nézzen rá önmagára, az érzéseire. Aki ezt megtanulja, annak komoly esélye van megállni, és nem visszaesni.”
• Fotó: Gergely „Gonzó” László archívuma
Gyakran azonban nem elég egy terápia, ezt hangsúlyozzák is a szakemberek, de vannak utógondozói csoportok számos településen Erdélyben, utógondozói tábor, terápiás csoportokat szerveznek a hozzátartozóknak is, konferenciákat, országos találkozókat, hogy ne szakadjon meg a kapcsolat a szenvedélybeteggel.
Mi számít sikeres terápiának?
Gonzó bevallja, sokáig fekete-fehérben gondolkodott, vagyis hogy a sikeres terápia az, ha a függő többé nem esik vissza, és a sikertelen az, amikor visszaesik. Ma már ezt is sokkal árnyaltabban látja: úgy gondolja, nincs sikertelen terápia, mert nem vész kárba az a befektetett munka, ami az otthonban töltött hónapok alatt megtörtént. Ha valaki vissza is esik, a terápiája akkor sem volt fölösleges. Viccesen azt szokta mondani a mentoráltjainak, hogy az már biztos, hogy „innentől arrafelé már nem fogsz nyugodtan inni”. Ez a minimuma a terápiáknak, és ez is nagyon fontos, mert
ha valaki mégis visszaesik, akkor már másképp fog a dolgokhoz hozzáállni, és ez már nagy nyereség.
Persze van olyan is, aki úgy érzi, semmit sem ért a terápia, ha visszaesett, és érthető, ha ezt érzi – mondja Gonzó –, de neki is meg kell érteni, hogy az a 6–9 hónapos terápia nem volt hiábavaló, mert akarva-akaratlanul az önrefelexió kialakult, és az egy óriási nyereség. Nyilván az az ideális, hogy ne essen vissza a szenvedélybeteg, és mindenkinek ez a célja, de ha megtörténik, az sem a világ vége.
A Bonus Pastor Alapítvány célja, hogy segítséget nyújtson az alkohol-, drog-, szerencsejáték- és egyéb függőségekben szenvedőknek, valamint hozzátartozóiknak. Férfiak számára kialakított hosszú terápiás otthonuk Magyarózdon található. A szenvedélybetegségek megelőzését és kezelését keresztény lelkiséggel, a segítő szakma eszközeivel, 5 fő tevékenységcsoport (prevenció, terápia, utógondozás, képzések, hitmélyítés) által próbálják megvalósítani. Munkapontjaik vannak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, támogató csoportjuk több Erdélyi városban. További információk: www.bonuspastor.ro oldalon találhatók.
korábban írtuk
Bartha Krisztina: Mitől „veszélyes” egy negyvenes nő?
Negyven felett sok nő tapasztalja, hogy új korszakba lépett a női szerepében. Benne van ebben a megérkezettség érzése, a letisztultság és a céltudatosság is, de vannak férfiak, akik számára ijesztő is lehet. Hogy miért?
