Fotó: Rab Zoltán
Csata Éva legújabb könyve Örökkévalóság címmel épp lapunkkal egyidőben kerül az olvasók kezébe. Két év alatt ez a nyolcadik kötete.
– Azt mondtad, ez az új könyv a kedvenced. Miért éppen ez?
– Mert a legnagyobb félelmemmel foglalkozom benne, a szeretteim elvesztésével. Sokszor feltevődik a kérdés, hogy ki az az író, akivel leginkább azonosulni tudok a munkáit olvasva.
Nem titok, mennyire szeretem Backmant, vagy mennyire rajongok Mazzantiniért.
Az ő könyveiben található meg például az a fajta felkészítés az életre, hogy amikor a gyereked megszületik, és elengeded őt, nemcsak az életnek engeded el, hanem a halálnak is. Erről szól a regényem is, hogy milyen lenne elengedni a halálnak azokat, akiket a legjobban szeretek.
– Nem könnyű téma...
– Hát, az írás során brutálisan végigrángattam magam ezen a gyászfolyamaton. Én a könyveim megírásának a végén nagyon le tudok betegedni lelkileg, mivel nagyon megvisel.
– És mennyi idő kell a gyógyulásra?
– Ez elég relatív, mert ha el tudok bujkálni az olvasmányaimba, akkor hosszú idő, hisz a realitás talaján olyankor keveset töltök, és a lelkemnek az a része le van kapcsolva.
– A családod egy-egy ilyen intenzív időszakot hogyan él meg?
– Jó az időbeosztási képességem. A fontos dolgokra mindig időt szánok. A könyv utolsó részénél viszont szoktak gondjam lenni, amikor már nagyon be szeretném fejezni, és olyankor van, hogy kérek öt percet, hogy pontot tudjak tenni a végére. Tudod, engem is végigvisz a történet, mint egy kívülállót. Van, hogy nem is tudom, mi fog következni, aztán a végére szépen beér a történet, és akkor be akarom fejezni, elsősorban önmagam számára.
Gyakran foglalkozom a visszaköszönő, eldugott lelki tartalmak feldolgozásával. Nekem ebben segít az írás.
Ezért is születnek talán olyan gyorsan a könyvek. De pontosan tudom, hogy egy-egy helyzettel sokan mások is küzdenek. Valahol itt kezdődik az én kötelességtudatom, mert egyfajta cél számomra az, aminek én eszköze vagyok, hogy ezekről beszéljünk, írjuk ki, olvassuk el, gondoljuk át, merüljünk el benne, még mielőtt esetleg élesben megtörténne ez a mindennapi életünkben.
– Ha veled történne hasonló tragédia, segítene a feldolgozásban az, hogy már írtál róla, „dolgoztál” vele?
– Feltételezem, hogy igen, hisz a legjobban az ismeretlentől félünk. Amikor van a kezünkben egy minta, egy forgatókönyv arról, ami megtörténhet, talán kicsit lazábban állunk a dolgokhoz.
– Számodra mi a legfontosabb az életedben?
– A munka, a család, a házasságom éltetése – ezek számomra az elsők. Számtalanszor ér bírálat, hogy mire jut még idő, ha ennyit írok és olvasok. De a fontos dolgokra időt fordítok. Az írás ezen a hosszú listán csak másodlagos.
– Ha már említetted a munkát… Hogy kerültél a fogyatékkal élők közé?
– Amikor az egyetemen megkértek, hogy válasszunk célcsoportot, ami szerint beosztottak minket különböző műhelymunkákra, én a fogyatékkal élőktől ódzkodtam az egyik legjobban, hiszen a bátyám fogyatékkal élő, és láttam, hogy mennyire nagy kihívás, és milyen kegyetlen buktatók vannak. Úgy éreztem, nem állok rá készen. De ha visszapillantok, látom, hogy a Jóisten szépen lassan erre felkészített, hogy legyen bennem annyi erő, hogy ne áldozatként éljem meg a munkámat, hanem teljes örömforrásként. 17 éve vagyok a HIFA-nál (felnőtt korú fogyatékkal élők megsegítésére létrehozott egyesület), és nem tudom szavakba önteni, milyen sokat jelent nekem a Simon Jutkával való kapcsolatom (ő a HIFA elnöke), vagy hogy mennyi ajándékot hordoz magában, hogy sok más fogyatékkal élővel dolgozhatok együtt, és
micsoda kegyelem, hogy mellettük lehetek és tanulhatok tőlük.
Szerencsére hozzátartozik a munkámhoz az is, hogy időnként helyettesíthetek egy-egy beteggondozót. Rengeteget tanulok, látva a különböző nehézségeket. Ha tehetném, az összes fiatal lányt, aki elégedetlen az életével, a testével, a mindennapjaival, elvinném azokhoz a korlátok között élőkhöz, akiknek nagyon komoly kihívást jelent a menstruációs vérzés időszaka, a vizeletürítés, vagy az, hogy megemeljék a kezüket, hogy megfésülködjenek, ami nekünk alap. És akkor feltevődik a kérdés: Mi mindenért lehetünk mi hálásak, és nem vagyunk?
– A közösségi oldalon közzétett írásaid nagyon jó tükröt tartanak. Gondolatébresztőek. Miért fontos számodra, hogy oda is írj?
– Nekem sokat tud segíteni, ha egy olyan cikk vagy írás kerül elém, amelynek komoly üzenete van. Talán ez motivál, hogy vissza tudjam ezt adni. Nem szeretném rálőcsölni senkire azokat a dolgokat, amelyek engem foglalkoztatnak, amelyekről én gondolkodom, viszont
mindig van öt-tíz olyan ember, akinek aznap nagyon fontos dolgot tud az mondani.
Viszont nem fontos, hogy ezt én írtam. Az nem érdekel. Az írásaim, ahogy a könyveim is, más síkon vannak bennem. Én Csata Éva vagyok, aki a HIFA Romániánál dolgozik. És az, hogy írok, ez egy olyan plusz, amit kaptam, és tudom, hogy kötelességem továbbadni.
– Mikor ébredtél rá arra, hogy van közölnivalód?
– Édesanyámnál, a gyerekkori ágyneműtartómban rengeteg írás van bőröndökben, évekre leosztva. Én már gyerekként minden nap írtam egy-egy verset, majd tizennégy évesen kaptam egy írógépet, hogy hatékonyabb legyek. Írtam a Népújságnak, egyházi lapoknak, na meg a suliújságba. A múltkor megtaláltam egy egyházi lapban egy cikket, aminek az a címe, hogy A Jóistennel kávézom minden reggel. Hát olyan jól esett, még most is kiráz a hideg. Tetszett. S hogy ennyi mondandóm van, azt feltételezem, az olvasásnak köszönhető.
Az olvasás egy hatalmas terápia. Ennél hatékonyabbat nem tudok.
Életemnek különböző periódusaiban egy-egy író rengeteget tudott nekem adni.
– Lázadó gyerek voltál?
– Jaj, nagyon. Az élet minden területén. Kerestem az igazságot, magamat. Most a gyerekeim értek el abba az életkorba, amikor ők is elkezdik keresni az élet értelmét… és én meg tudom érteni őket. Van az a pont, amikor a férjem csípőre teszi a kezét, én meg a szívemhez, hogy Jaj, igen, emlékszünk még erre, micsoda idők voltak, és micsoda fájdalmak.
– Sok tetoválásod is van. Az is a lázadásodat tükrözi?
– Nem. Nem lázadásból készültek, hanem amikor egy folyamat végére jutottam, nem könyvet írtam, hanem tetováltattam. Abban foglalódott össze egy periódus esszenciája. Én nagyon szeretem a tetoválásokat és a testékszereket. Ma már annyira az életem részei, hogy ha valaki rácsodálkozik, én is rácsodálkozom. Nekem ez a bőröm. És jól esik időnként rájuk nézni és visszaemlékezni, hogy mikor készültek, milyen történetük van. A gyerekek is kérdezik már, hogy amikor 16 évesek lesznek, lehet-e majd tetoválásuk. Nyilván igen, mert nem mondhatom én azt, hogy nem. De nagyon fontos megértetni velük, hogy ez marad. Örökre.
– A férjed társ mindebben?
– Amit ketten megtanultunk, az az, hogy az otthonunk nem egy háborús zóna. Erre azt hiszem, ő tanított meg, mert én nagyon szenvedélyes vagyok, ő pedig nem nyitott a vitákra, egyszerűen bezárja magát. És én ilyen esetben előadhatom bármelyik műsorszámomat, amit aznapra előkészítettem, mert nem lát, nem hall. Ha visszajelzést várva megkérdezem, hogy Érted, amit mondok? Rám néz, és azt mondja, nem is hallotta. Ez az elején nagyon bosszantott, de megtanultam visszavenni a vehemenciámból, abból, ahogy megélek dolgokat. Ma már a zászlómnak ez a jelmondata, hogy Aludjunk rá egyet, akármilyen fontos döntésről van szó.
A férjemmel való kapcsolatom egy hatalmas nagy tanulás.
Imádom a humorát, ahogy nevetni tudunk helyzeteken, amiket akár tragédiaként is meg lehetne élni, de mi inkább tragikomédiaként nézünk rá. Jó egy nagyot kacagni azon, hogy huhh, mekkorát szenvedtünk.
– Ahhoz a Csata Évához, aki ír, hogyan viszonyul?
– Fontos volt, hogy rájöjjön, engem az írásnak, vagy az önmutogatásnak – hogy rossz szóval éljek –, semmilyen következménye nem foglalkoztat. Én nem azért teszek dolgokat, hogy visszajöjjön egy hálaáradat, vagy ismertséget, pénzt szerezzek. Meg kellett tapasztalnia, hogy ez az életünkben nem kap helyet. A családunknak az a fontos mindig, ami kényelmes, élhető, jó. A többi ki van zárva. Ezért nem tudnám elképzelni egy nagy, velem szemben folyamatosan követeléseket támasztó kiadóval az életemet, vagy, hogy csak ezzel foglalkozzak. Mert akkor az ő életüket is befolyásolná. Így azonban aligha érzik meg.
– Hatalmas szeretettel beszélsz mindig édesanyádról. Milyen a kapcsolatotok?
– A kapcsolatunkban volt mindenféle: hatalmas konfliktus, nagy összeolvadás, elengedések, visszatérések.
Egy olyan kapcsolat, amiben mindent meg szabad élni.
Ez valószínűleg az ő bölcsességének köszönhető, mert nem én generáltam, nem miattam alakult így, hanem ő volt megengedő, szenvedni, örülni tudó anya. Ezért hihetetlenül hálás vagyok neki. Ezt azzal fogom tudni majd meghálálni, ha ugyanezt a gyerekeimnek és ők majd az ők gyerekeiknek tovább tudják adni.
– Te milyen anya vagy?
– Aki állandóan szeretne jelen lenni. Illetve érző anya vagyok. Aki úgy figyel, hogy érez. Például megérezni azt, hogy eljött az egyedüllét ideje, és ezt megpróbálni tiszteletben tartani. Elfogadni, hogy már nem mindent velem beszélnek meg. De ugye ha ül a gyereked a szobában és sír, odamész és megkérdezed, hogy Mi a baj? Most már úgy szoktam kérdezni, hogy kell-e segítsek megoldani vagy helyrehozni. Én elmondtam nekik, hogy ha problémával szembesülnek, ne egy másik gyerekhez szaladjanak, hanem hozzám, mert nem fogom elítélni, hanem igyekszem megoldani, segíteni nekik, hiszen ezeken én már keresztülmentem.
– Az elmúlt időszakban az életetek fontos része volt a hoki. Honnan jött ez a család életébe?
– Egy olyan örömforrást kerestem a gyermekeim számára, amit csak az őselemek képesek megadni. Például a víz az úszás által, a jég a korizással. Nekem mindkettő élesen jelen volt az életemben, és gyermekként, kamaszként hatalmasat gyógyított. Nekik nyolcadik éve a jég az úr az életükben. S ha valamiért érdemes küzdeni, az az élet vize, vagy az éltető forrás maga.
Nekünk ez a hoki: otthon, banda, gyógyulás, család.
A főpróba, ami, ha helyesen élünk vele, helyesen használjuk, akkor felkészít a felnőtt lét kihívásaira, a csapatban való értékes munkára, és mindemellett örökre megmarad gyógyító ereje.
– Tudom, hogy számodra nagyon fontos Isten meg a hit...
– Azt mondják, hogy anyai ágon öröklődik a spiritualitás. Ez nálunk is beigazolódott, mert bár édesanyám katolikus, engem reformátusnak kereszteltek. Viszont amikor öntudatra ébredtem, úgy tizenévesen, éreztem, hogy nem az az én vallásom. Én a katolikus hitben éreztem meg azt, hogy hazataláltam.
Az Istennel való kapcsolatom egy nagyon élő kapcsolat. Van, hogy megharagszom rá, van, hogy szerintem ő is.
De mindig ott van velem. Nem csak amikor valami nagyon nagy katyvaszban vagyok, és ki kéne mászni belőle. Ami számomra kihívás, hogy a gyerekeknek hogyan adjam át. Mindig elleneztem, hogy kötelező módon, a fülüktől fogva rángassuk el őket szentmisére. Bár nekünk fontos a templomba járás, és a család is elvárná, hogy a gyerekek is ott legyenek, eljött egy pont az életükben, a kamaszkorral beköszöntve, amikor ők döntenek. Na, ilyenkor nem szabad a nyakukra lépni, és elrángatni őket, megutáltatni velük a legfontosabbat, amiből táplálkozni fognak. Merthogy vissza fognak térni ide. Ebben biztos vagyok.
– Gyakran foglalkozol a halállal, a halál kérdésével írásaidban...
– Számomra nem ott kezdődik a fájdalom, hogy én elmúlok, hanem ott, hogy ki az, akit hátrahagyok, és milyen tartalmakkal hagyom hátra. Ezért tudok én rettegni a haláltól, hogy a gyerekem hogy fogja ezt megélni, hol fog elakadni, és hol sikerül továbblépnie. Ilyen értelemben foglalkoztat a halál.
Szeretem a dolgaimat rendben tudni.
Márpedig, ha időnap előtt következik el az ember elvonulása, átvonulása, akkor nyilvánvaló, hogy nem fogja tudni a dolgait rendbe tenni...
– Készülsz te is levéllel, ahogy gyakran a könyved szereplői teszik?
– Nem. De minden könyvem egy levél. Nem? Ha lesz az életükben egy olyan pont, amikor meg szeretnének tudni ezt vagy azt rólam, akkor ott vannak a könyvek, amelyeket persze más is olvasott, de én erre büszke vagyok. Hisz mindegyikben egy olyan dolgot írtam le, ami foglalkoztatott, és amiért dolgoztam.
Névjegy
Marosvásárhelyen született 1979-ben. Pszichológiát, gyógypedagógiát, majd szociálpedagógiát tanult. 2004-től a HIFA-ROMÁNIA Egyesület önkéntese, majd 2008-tól alkalmazottja, 2014-től pedig ügyvezető igazgatója. Első könyve 2019-ben jelent meg, Homokóra láncostól címmel, idén októberben pedig már a nyolcadik könyvét vehetik kézbe az olvasók, melynek címe: Örökkévalóság. Családjával Marosvásárhelyen élnek, két tizenéves gyermek édesanyja.
