ARCHÍV Antalka Ágota: Nem véletlenül születtem ide

Ha szakmai szempontból közelítjük meg, Antalka Ágota olyan szakkönyvek szerzője, amelyekkel Erdélyben úttörőnek számít. Ha a sepsiszentgyörgyi pszichológus rövid prózai írásaiból is olvastunk már, akkor egy finom lelkű nő belső világa is felsejlik előttünk. Ha találkozunk, egy kedves, mosolygós, szép, fiatal nőt látunk, akivel órákat lehetne beszélgetni. De hogyan érnek össze ezek a szálak? (Cikkünk a Nőileg magazin 2023. októberi lapszámában jelent meg.)

Fotó: Mihály László

– Ha kimondom a szót, hogy gyermekkor, mi ugrik be elsőként neked?

– Zárt világ. Zárkózott gyerek voltam. Szigorúan neveltek a szüleim, és én egy nagyon befelé élő, saját belső világot teremtő kislány voltam, aki nagyon sokat olvasott. Későre kezdtem el szocializálódni. Bár kedves vagyok, s ma már könnyen kommunikálok, a mai napig nehezen beszélek magamról.

– Hogyan találtál rá a hivatásodra? Ha visszatekintesz, voltak-e előzményei annak, ami végül a szakmád lett?

– Az általános iskolai osztályfőnöknőm egy vérbeli, szenzációs pedagógus volt, az elsők között hozta el hozzánk a drámapedagógiát. Ő volt a magyartanárnőm is, és ma már biztosan tudom, hogy

mind az irodalom, mind a pszichológia világa iránti érdeklődésemet neki köszönhetem.

Később, a középiskolai magyartanárnőm is olyan szinten erősítette az irodalom iránti szeretetemet, hogy nem is volt kérdés, hogy ezen a vonalon fogok tovább tanulni. Akkor a pszichológia még nem merült fel, ám indult egy kombinált szak, irodalom és pszichopedagógia, ide felvételiztem. Aztán tovább képeztem magam, románul is elvégeztem a pszichológia egyetemet, hogy a szaknyelvet kellőképpen megismerjem.

– A zárt világában felnőtt kislány mennyire volt társas lény diákkorában?

– Próbálkoztam, az általános iskolában néha elveszettnek éreztem magam, a középiskola, a Székely Mikó Kollégium már otthonosabb volt számomra, kinyíltam olyan szempontból, hogy kezdtem a tanárokkal kommunikálni, színpadra is álltam többször, színjátszókörbe, szavaló- és szövegmondó versenyekre jártam, szerettem tanulni. De azt hiszem, hogy a nyilvános beszéddel csak akkor kezdtem igazából jóban lenni, amikor elkezdtem tanítani az egyetemen. Az első kudarcoknak „köszönhetően”. Emlékszem, hogy hazamentem lógó orral, hogy nem figyelnek eléggé rám az egyetemi hallgatók, és a férjem megkérdezte:

de hát ki a tanár?

Ez egy olyan fordulópont volt az életemben, amikor rájöttem arra, hogy nem kell hangosan beszélni, nem kell agresszívan fellépni, hanem egyszerűen csak tedd oda magad száz százalékban, és ha komolyan veszed a feladatod, oda fognak figyelni rád. Akkor értettem meg, hogy a tanításnak talán ez a lényege, hogy nem elég bizonyos témákban elmélyülni, azt átadni is tudni kell, és ez az én felelősségem. Később nagyon sokat képeztem magam kommunikációs téren.

Fotó: Mihály László

– Budapesten, Hollandiában is tanultál. Felmerült-e valaha, hogy külföldön maradj?

– Elméletben igen, hiszen lehetőségek kínálkoztak, de a férjemmel közös lokálpatriotizmusunknak köszönhetően visszatértünk. Már a kapcsolatunk elején megfogadtuk, hogy emeljük egymást, hogy soha nem fogunk gátat szabni a másik fejlődésének, de itthon szeretnénk mindezt kamatoztatni. Azt gondolom, hogy bárhol tudnánk boldogulni, de mindig úgy voltunk vele, hogy mi itthon szeretnénk. Úgy érzem, hogy ezzel tartozom, bár azt nem igazán tudom megfogalmazni, hogy kinek. Nekem itt van dolgom, én nem véletlenül születtem ide.

– Divatos téma manapság a pszichológiában az örökölt sors. Te mit hordozol magadban?

– Felmenőim közt sok intelligens, értelmes ember volt, a szorgalmas földművelőtől az egyetemi dékánon át a háborút megjárt ősökig, mindannyian gerinces, értékeket képviselő emberek voltak. Kutatom a családi szálakat, és tudom, hogy örököltem olyan dolgokat, amelyek kötelezettséggel járnak. A nagyszüleim átadták a stafétát, amit kötelességem továbbvinni és továbbadni a gyerekemnek, unokáimnak: ez a

klasszikus értékrend, amiben benne van a moralitás, a tisztelet az élővilág iránt,
benne van minden olyan dolog, amelyeket az egyházi parancsolatok magukban foglalnak. És úgy menni előre, hogy közben nem bántani senkit. Ebben az örökségben benne van a tartás, az alázat, a szerénység, de a tudatosság, a szellemi, erkölcsi tőke fontossága is.

– Ha az életedre úgy nézünk, mint egy tortára, amelyet többféleképpen lehet felszeletelni, melyek lennének a legnagyobb darabok?

– A legnagyobb szelet az életemből a férjem és a lányom. Aztán az, amit magam után hagyhatok, amit másokért tehetek. Ebbe a „szeletbe” képzelem a szakmai munkásságomat, az írást, az előadásaimat… Egy következő szelet a számomra fontos embereket jelképezi. És ezt nem csak a vérségi kötelék határozza meg, hanem az a kevés minőségi kapcsolat is, amely számomra fontos. Jó ideje nagyon tudatosan figyelek erre. Az egészség is fontos része az életemnek. Voltak olyan történetek, amelyek térdre kényszerítettek, egészségileg is, de aztán felállva sokkal tudatosabbá és erősebbé váltam, és ezek az élethelyzetek sokat segítettek abban, hogy megfogalmazzam: minőségi életet akarok kialakítani magamnak. A tortámban ott vannak a külső és belső utazások is. Nagyon szeretek más kultúrákat, embereket, gondolkodásmódokat megismerni, látni és töltekezni.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi vagyunk a világ közepe, hogy minden úgy jó, ahogy mi csináljuk,
de rádöbbenhetünk arra, hogy más civilizációk, más felfogással netán jobban is működnek. Ebben a nyugati és keleti világ közti őrlődésben azonban megadatik, hogy a jó dolgokat mi is magunkévá tehetjük, én egyre inkább nyitni kezdtem ezek felé, mert meggyőződésem, hogy a belső csend és egyensúly mibenléte csak ezáltal található meg.

Fotó: Mihály László

– Említetted a lányodat. Hogyan vagy te az anyaságban?

– Ha lehet rangsorolni a csodákat, akkor biztos, hogy Zsolna a legnagyobb. Nagyon sok mindent, szép dolgokat hozott az életembe, nagyon sokat tanultam, tanulok tőle, vele… Neki köszönhetem azt, hogy megértettem, hogy az anyaság annyira szép és tiszta érzés tud lenni, ami egy isteni csoda.

Ha Zsolnáról van szó, minden alulmarad, semmi nincs, ami fontosabb nála.

Nagyon büszke vagyok rá, szenzációs, értékes lány.

– Pszichológus vagy, írsz, előadsz. Hogyan férnek meg ezek a szerepek egymás mellett?

– Szépen elrendeződnek… A legfontosabb, hogy ismerjük saját prioritásainkat, s ne teljen el nap olvasás nélkül. A többit tudatosan beosztom. Mindenre jut idő, ami fontos. Persze, ha az ember komolyan szeretné ezeket végezni, tagadhatatlan, hogy nagy energiákat mozgat néha magában. Főként, ha magas empátiával, érzékeny lelkivilággal műveli. De másként nem érdemes. Ez áldás és átok is olykor, mert ez nagyon nagy szellemi, érzelmi amplitúdókat vált ki belőlem, ezért néha nagyon magas hőfokon égek. Ha valamit csinálok, azt nagy erőbedobással, tűzzel teszem, de ennek az a hátulütője, hogy időnként nagyon elfáradok. Most már tudatosan odafigyelek, hogy annyit vállaljak be, amennyit még bír a lelkem és a testem.

– Ha szakirodalomról beszélünk, a témaválasztás mennyire szubjektív? Mennyire szól rólad?

– Engem mindig azok a témák találtak meg, amelyek valami miatt aktuálisak voltak számomra, és utólag mindig rájövök, hogy semmi nem véletlen. A kiégés témája például, amivel megalapoztam a szakmai megítélésemet, azután talált meg, hogy az eredeti kutatási témámmal gyakorlatilag elbuktam a doktori iskolában, mert nem volt alátámasztható megfelelő statisztikai adatokkal. Amikor majdnem összeomlottam, találkoztam egy professzor asszonnyal, aki a mentorom lett, felemelt, és közösen találtunk rá a témára.

Bízott bennem, s ez elég volt, hogy újra elinduljak.

Akkor még Romániában egyáltalán nem volt kutatás ezen a téren, Magyarországon is csak egyről tudtunk. A párkapcsolati konfliktuskezelés egy beszélgetésből indult, a kiadóm nyitott volt a témát illetően, azt mondta, ha kérdeznek, annyira hitelesen beszélek erről, írjak könyvet. Amihez hozzányúltam eddig, mind olyan dolog volt, amiben úgy éreztem, hogy hitelesen, saját tapasztalatok alapján tudom azt megközelíteni. Most például több dologról is ίrok, egyik a mérgező kapcsolatok (a Nőileg online felületén ebből már olvashattunk szemelvényeket – szerk.megj.). Persze, nem elég, hogy a saját bőrödön is érezd a téma fontosságát, mert ki kell egészülnie egy nagyon komoly kutatással, ami alátámasztja, hogy amiről beszélsz, annak szakmailag is van hitele és tudományos háttere. De ezekre nem görcsölök rá. Dolgozom rajtuk, s csak akkor publikálom, amikor késznek, vállalhatónak érzem.

Fotó: Mihály László

– Egy ideje rövid prózával is jelentkezel. Miből születnek ezek? Fikció, ellesett pillanatok, saját élmények, életdarabkák?

– Az írás egy nagy szerelem: beteljesedés, kiteljesedés, örömforrás, kapaszkodó, és energiatartály-feltöltő, amiben megtaláltam a lényem, visszaköszön belőle folyamatosan a boldogság. Ránézek valamire, látok egy arcot, egy elragadott momentumot, és kirajzolódik bennem egy történet. Mozdulatokból, pillanatképekből építkezem. Már gyermekként is sokat írtam, csak soha nem vállaltam fel az írásaimat. Talán azért, mert annyira személyesnek éreztem. Szerintem

nagy lelkierő kell ahhoz, hogy az ember egy irodalmi művet kitegyen mások elé.

Tudatosan készültem arra, hogy amikor kiteszem, addigra vértezzem fel magam ezzel az erővel. Ebben a szárnybontogatásban hálával tartozom a Nőilegnek, ahol egy éven át megjelenhettek az írásaim. A férjemnek nagyon fontos szerepe van: ha ő nem biztat, hogy vállaljam fel, akkor ez a mai napig nem történt volna meg. Maradt volna, ami addig is volt: írok, és neki meg a lányomnak felolvasom néha. A Nőilegben megjelent írásokra sokan jelezték, hogy szeretik olvasni, ezek be is kerültek az új kötetembe, a többi pedig személyes indíttatású alkotás, olyan emberekről, akik hatottak rám, akik formáltak, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Mert azt gondolom, nem szabad elfelejtenünk, hogy honnan jöttünk, az úton kik voltak a segítőink. Szívügyem az is, hogy akinek tudom, úgy fogjam meg a kezét, ahogy nekem megfogták, amikor szükségem volt rá. Mindannyian céllal jövünk a világra, talán én ezért születtem, hogy hagyjam hátra a történeteket, amelyek bennem életre kelnek.

– Hogy viseled a kritikát?

– Én egy végtelenül érzékeny ember vagyok. Az építő jellegű kritikákért hálás vagyok, akkor is, ha sokszor nem tudom jól lereagálni, vagy látszólag sehogy sem reagálok, azonban belül megélem. Ma már talán jó úton haladok afelé, hogy miután megvizsgálom, ki és milyen szándékkal mondta, amit mondott, akkor mérlegre teszem, és nyitott vagyok a pozitív változásra. A bántásokat azonban nem viselem jól.

Sokszor csalódtam emberekben, akiket közel engedtem. De ez is a fejlődésem ára volt.

Én nem ismerem érzésben az irigységet, a rosszindulatot, a szándékosan bántani késztetést, s nem is szeretném megismerni. Emiatt, ha irányomba ilyent tapasztalok másoktól, nem tudok, mit kezdeni vele.

– De ott vannak az elismeréseid, emellett a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének külső tagjává választottak… Ezek mit jelentenek neked?

– Azt, hogy tennem kell a dolgomat. Úgy érzem, hogy ezek olyan elismerések, amelyek köteleznek, felelősséggel járnak. Hiszen ott vannak az elődeim, akik kijelöltek egy olyan utat, amin nekem szakmailag, emberként példamutatóan kell tovább haladnom. Ez nem egy olyan út, hogy az ember megáll és kipipál valamit, nem a csillogásról és tapsról szól, hanem elismerték, hogy becsülettel dolgoztam, de komolyan kell dolgozni tovább, és segíteni az utánam jövőknek.

Fotó: Mihály László

– Muszáj megjegyeznem, hogy szenzációsan nézel ki.

– Azzal szoktam viccelődni, hogy van, aki zongorát örököl, én jó géneket kaptam. Felmenőim között voltak gyönyörű, csodálatos nők, és a drága jó nagymamám jut eszembe, aki mindig azt mondta, hogy az ember a külső és belső csendtől és tartalomtól válik színessé. Ezt viszem magammal, ezt adom a lányomnak is útravalóul, hogy a külső és belső szépség egy olyan isteni adomány, amire vigyázni-, és amiért tenni kell.

Dr. Antalka Ágota Sepsiszentgyörgyön él, a Kisegítő Általános Iskola pszichológus munkatársa, magánpraxisa van, a neveléstudományok doktora, időszakosan a Babeş–Bolyai Tudományegyetem társtanára. Szakkönyvei, a Modern világunk népbetegsége – A kiégés, a Párkapcsolati konfliktuskezelés több kiadást is megértek, és nemrég jelent meg a Lélekformáló(k) című kötete, ami irodalmi írásait tartalmazza. Munkásságát két ízben Apáczai-díjjal, 2021-ben Ignácz Rózsa alkotói díjjal ismerték el, több tudományos társaságnak-, tavaly óta pedig a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének külső tagja.

korábban írtuk

Nő egyenruhában – Hajdú Tünde: „Az álmokért körömszakadtáig küzdenie kell az embernek”
Nő egyenruhában – Hajdú Tünde: „Az álmokért körömszakadtáig küzdenie kell az embernek”

Megkapja-e a kellő tiszteletet egy nő, ha biztonsági őrként dolgozik? Hogyan reagálnak a jelenlétére a mindennapokban? Egyáltalán miért akarhatja egy hölgy egy őrző-védő cég egyenruháját magára ölteni?