ARCHÍV Fincziski Andrea: Hamarabb meg kellett volna tanulnom, hogy ki vagyok

Csaknem negyed százada él Székelyudvarhelyen ez az ízig-vérig nagyvárosi nő. A kisvárosban is megtalálta a helyét, sokrétű tevékenységét, ami jóval túlmutat a színész szerepén: drámapedagógiai csoportok, színházi nevelési programok, rengeteg fiatalokat-, nőket támogató munka kapcsolódik hozzá. Fincziski Andrea maga az elegancia és a kreatív pezsgés, s ha van olyan, hogy belső kisugárzás, akkor az ő egyénisége erre vitathatatlanul az egyik legjobb példa, akivel valaha is találkoztam. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. novemberi lapszámában jelent meg.)

– Nem sokaknak adatik meg színházalapításban részt venni, te pedig jelen voltál, amikor megszületett a Tomcsa Sándor Színház. Mi az, ami leginkább megmaradt benned abból az időszakból?

– Az első előadás, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, amikor együtt laktam három idős színésznővel, akikkel együtt vendégjátékra jöttünk Székelyudvarhelyre. Én voltam ugyebár a darabban Pólika, akit három nagynéni istápol, őket alakította Vitályos Ildikó, Molnár Gizella, Ferenczy Annamária. Sajnos, mindhárman elhunytak már, fantasztikus, különböző stílusú színésznők voltak. Igazi erdélyi nagyasszonyok, akik kezelésbe vették a pályakezdő színésznőt, és nem annyira a szakmai „részét”, inkább az emberit. Esténként a konyhaasztalnál ülve mondták a sztorijaikat, meg hogy mitől óvakodjak, mire vigyázzak. Erősen belém verték, hogy

egy színésznőnek fontos a közéletiség is, hogy felnézzenek rá az emberek, fontos, hogy képviseljen valami értéket, fontos egy bizonyos fokú elegancia, és az, hogy a színésznő az életben is hozzon valami minőséget, hozza, hogy ő színész, de ezt ne allűrökkel tegye. 

– Azóta eltelt csaknem 25 év, és rengeteget változott a színházi világ is. Egyre gyakrabban hozzák nyilvánosságra a rendezői túlkapásokat, és ott a metoo jelenség is. Szerinted kell ezekről a dolgokról beszélni?

– Kell. Bár én Erdélyben nem igazán tudok metoo jelenségről, arról viszont igen, hogy történnek visszaélések. Azzal nagyon egyetértek, hogy szüntessük meg a hierarchikus abszolutizmust a színházon belül. Nekünk színészeknek is fontos lenne a tudatosság, hogy miként kezeljük egymást, hogy inkább munkatársak legyünk, mint fölé- és alárendeltek. Igen, van igazgatói, rendezői visszaélés, szereposztói dívány, de ez utóbbiról inkább csak a régi időkből hallottam történeteket. Én nem éltem meg ilyet, de volt részem nagyon kemény rendezői visszaélésben, olyan mértékű szóbeli és lelki erőszaknak voltam kitéve, amelyben akár a feljelentésig is elmehettem volna. Komoly nyomot hagyott bennem.

– Mi gátol, hogy ilyen helyezetekben megvédd magad?

– Egyrészt egy próbafolyamatban lehetsz sérülékeny állapotban, másrészt pedig nem bízol magadban. Nem bízom olyankor a szakmaiságomban, hogy amit én akkor gondolok a szerepről, az érvényes-e, valós-e. Úgy lettem én is szocializálva, hogy a rendező az, aki tudja, mit akar, és a színész ennek aláveti magát. Velem az történik, hogy nyelek és nyelek, de aztán az erős egyéniségem csak nem bírja a nyomást, és akkor olyan mértékben tör ki belőlem az elkeseredettség, mint a vulkán. Nem kiabálás van, hanem sírás, feladás, és olyan mértékű összeomlás, amivel nem tudnak mit kezdeni. Egyébként párkapcsolatban is így működtem. Számomra az a nagy kihívás, hogy tanuljak meg jól kommunikálni és önérvényesíteni a színházban is. Az élet más területein ez egyre jobban megy, sokat fejlődtem, köszönhető a sok önismereti munkának, de a színházban még sokat kell dolgoznom ezen.

– Honnan jön ez a művészi lobogás, önkifejezési vágy?

– Szerintem én így jöttem világra. Van egy fénykép, amin hároméves vagyok, és a nővérem elmesélte, hogy álltam a karácsonyfa előtt, egy halandzsa verset mondtam, és amikor vége volt, meghajoltam, és mondtam nekik, hogy bravo, bravo, bravo. Tapsoltam, hogy a körülöttem lévők is tapsoljanak. Ezt nem volt honnan lássam, bennem volt. Valószínűleg, azért is, mert a lelkem sokat sérült, ezért sokáig nagyon vágytam a sikerélményre, a bravóra, utána már inkább az önkifejezésre. Én nagyon művészetpártoló vagyok, imádom a festészetet, az építészetet, szeretem, amikor az ember alkot.

– Egyébként hangsúlyos az életedben a honnan hozom, mit hozok kérdés?

– Nagyon-nagyon.

Foglalkoztatnak a transzgenerációs minták, és igyekeztem elbeszélgetni a még élő családtagokkal, hogy göngyölítsem fel, hogy például én nőként mit hordozok magamban. Két olyan nagyanyai részt is hozok, amelyek kemény, huszadik századi, erős női sorsok.

Az egyik, akinek a férje elkártyázza folyamatosan a pénzt és lump, miközben ő neveli a gyermekeket, és sokszor krumplihéjból főz levest. Nagyon kemény asszony lett belőle, aki nem is törődött velünk, unokákkal, olyan nő, akiről tudtam, hogy ül egy kávézóban, cigarettázik, issza a kávéját, és ő az én nagymamám. Ennyi. A másik, az apai részről ott a család, akitől a kis földjeiket is elveszik az államosításkor, és nagyanyám megéli, hogy egyszer bejönnek a faluba a németek, akik jó fejek, csokoládét is adnak, aztán jönnek az oroszok, akik már nem jó fejek. Előlük a hátsó kertben, kukoricaszárakból berendez egy sátrat, ahová bemenekíti a lányokat a családból, titokban viszi nekik az ételt, bújtatja őket, amíg az oroszok el nem mennek. Amikor olvastam Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvét, én abba belehaltam. Aztán itt vagyok én, aki már bármit megtehetek, de ez nagyon nagy ugrás ahhoz képest, ahogy a nagyanyáim éltek. Olyan rövid idő alatt történt a női életünkben nagy ugrás, amit nagyon nehéz feldolgozni.

Anna Karenina szerepében / Fotó: Balázs Attila

– A saját működésedben is értél tetten tőlük hozott mintákat?

– Biztosan… Például azt, hogy a férfinak alávetem magam, mind a két családban azt láttam, hogy a nő végzi a dolgát, főz, mos, takarít. Nekem is van egy ilyen énem. Fájdalmas volt például az, amikor a fiam négyéves volt, és lerajzolta a családot: apa király volt, ő maga királyfi és anya szakácsnő.

– Nekem az a bizonyos fotó ugrik be, ott a városközponti cukrászda mellett, (az egyik udvarhelyi cukrászda reklámarcai tizenéve Fincziski Andrea és családja – szerk. megj.) ami pont egy olyan korba röpít vissza, amikor ez a felállás volt az általános.

– És ott is hogy ül a férfi! Egyrészt ez egy szakmai dolog, egy reklámfotó, de nagyon jó leképezése is annak, hogy merre billent el a házasságunk. Persze, ez mindkét fél felelőssége. Biztos vagyok ma már, hogy sokkal hamarabb meg kellett volna tanulnom, hogy egyáltalán ki vagyok, mire van szükségem, mi az, amitől jól vagyok. De gondolj bele,

mi úgy nevelődtünk, hogy senki soha nem beszélt arról, hogy egy házasságban mi fontos, mire kell figyelni. Szerelemből férjhez mentünk, s aztán majd lesz valahogy. Kevés volt bennünk a racionalitás és a tudatosság.

– Meg tudod fogni azt a pontot, amikor úgy érezted, hogy most már tényleg el kell engedd a házasságotokat, mert már mindent megtettél, ami tőled telt?

– Én akkor léptem, amikor úgy gondoltam, hogy Csanád fiam kevésbé fog sérülni, ha befejezzük. Akkor az volt bennem, hogy még mindkettőnknek van esélye új életet kezdeni, olyan társat találni, aki úgy becsüli, amilyen ő maga. Ami nekem nagyon nehéz volt, az a bizonytalanság, hogy vajon a mélypont csak egy pillanatnyi állapot, vagy valóban nem tudok így tovább élni, és a félelem, hogy mi lesz tovább. 

– Azt mondtad korábban, hogy mindketten próbálkoztatok, te még el is mentél a férjed után külföldre, s jó pár hónapot szállodai szobalányként dolgoztál.

– Mert ki akartam próbálni szélsőséges körülmények között, hogy tudunk-e még együtt élni. Nézd, engem foglalkoztatott, hogy meg fogunk öregedni, amikor egymásra nagyon szükségünk lesz, gondoskodni, gondozni kell, és vajon akkor hogy fogunk egymáshoz viszonyulni. És azt tapasztaltam, hogy ez a fajta szeretet már kiveszett belőlünk. Ott nagyon erősen ráeszméltem arra, hogy már nem fogunk egymáshoz úgy visszatalálni, hogy emberi méltóságban tudjunk majd megöregedni egymás mellett.

– Évekig vezettél női önismereti csoportokat. Hogyan látod a mai székelyföldi nőket, elakadásaikat, nehézségeiket, szükségleteiket?

– Az biztos, hogy az önérvényesítésre szükségük van, és valamiféle egyensúlyra, hogy közben megtarthassák a melegségüket, érzékenységüket, hogy ezt ne kelljen szégyellni, merjenek nőként szabadok lenni, szoknyában, mezítláb… Erről mindig egy olyan kép jut eszembe, hogy a nő megy egy erdőn át, ahol van sok veszély, de tudja, hogy ki ő, ha kell megoldja, ha kell, megsimogat valakit, ha kell fészket rak, ha úgy van, akkor kimegy a napra, és fürdőzik a fényben… Valahogy ezt a természeti asszonyiságot lenne jó megteremteni. De nagyon nehéz. Hiszen azt tapasztaltam, hogy itt a patriarchális erőviszonyok még mindig nagyon erősen élnek, akárcsak az, hogy a férfinak több előjoga van, vagy legalábbis úgy érzi. Döbbenetes számomra, hogy a székely család dinamikájáról még nem születtek szociográfiák, könyvek. Ha valaki ismer ilyet mégis, kérem, szóljon nekem.

Finci a Káoszban / Fotó: Balázs Attila

 

– Ennyire sajátosnak látod a székelyföldi családi viszonyokat?

– Én Nagyváradon nőttem fel egy teljesen más közegben, és ott nagyon sok mindennel nem találkoztam, amivel itt igen. Például

a mi nagycsaládunkban – 52 unokatestvér van! – csak egy alkoholista volt, miközben itt egy olyan családot nem találsz, ahol legalább egy ember ne lenne érintett. Súlyos problémának tartom, amiről nem beszélünk.

Tabu ez is, és még nagyon sok tabu van. Itt az a nő, aki magára talál, a maga útját járja, nagyon sokszor egyedül marad. A székely férfiaknak sem könnyű olyan nővel együtt élni, aki már jobban tudja, hogy mit akar az élettől, mert azt már meg tudja mondani, hogy hol vannak a határai. Ez pedig már egy felnőtt-felnőtt, egyenrangú kapcsolatot feltételez… Én mindenkinek ajánlom az önismeretet. Menjen el egy csoportba, szembesüljön az akadályaival, tegyen fel kérdéseket és keresse a válaszait.

– Te már a saját utadat járod?

– Eléggé igen, amiben pedig sajnos nem, az az, hogy anyagilag függetlenedjek, ne legyek egy intézményhez kötve. Az alkotó énemnek van egy csomó ötlete, amire gyakran nem marad idő, mert állandó munkatársként megvannak a kötelezettségeim. Erdélyben még nem igazán engedheted meg magadnak, hogy szabadúszó színész legyél, akik megpróbálták, sajnos belevesztek. Nőként még nehezebb.

– Miért?

– Például mert középkorú színésznőre kevesebb szerep van, és minden színháznál van legalább 2–3 személy, aki ezeket lefedi. Eközben férfi színészekre mindig szükség van, mert hát a drámairodalomban sokkal több a férfi szerep, és ott van az is, hogy férfinál egy őszes halánték sármos, egy nőnek a hatvanhatmillió ránc az arcán nem mindig előnyös. 

– Szoktál ábrándozni arról, hogy mi lett volna, ha például nem maradsz Udvarhelyen?

– Igen! Olyankor azt látom, hogyha innen elmentem volna, akkor világjáró vagyok, vagy önkéntes, valahol egy állatmenhelyet építek… A járvány előtt már konkrétan rá is kerestem ilyen lehetőségekre. Egyébként a kiégés ellen is a fizikai munka a legjobb, én Svájcban tapasztaltam meg, hogy két hónap után teljesen kitisztult az agyam.

– Mindeközben életed első önálló előadására készülsz, ami pontosan egy nőről, egy erdélyi nő életútjáról szól. Rólad?

– Sok éve keresem, hogy mi az én szövegem. Aztán Győrfi Katával egy kávézás alkalmával rácsodálkoztunk egymásra, női sebeinkre, transzgenerációs sebeinkre, és innen indult el a munkafolyamat. A Kondi (szöveg: Győrfi Kata, rendező: Kató Zsolt) nem rólam szól, bár van érintettségem benne, de nem ez az elsődleges, hanem azt akarjuk megmutatni, hogy egy trauma után hogy lehet felállni, hogy lehet azt feldolgozni, hogy lehet mindennek ellenére örülni. Benne van a történetben az anya-lánya kapcsolat, ahol szeretetnélküliség van, a szexuális erőszak, mint áldozatiság, hogy hogyan ne legyél áldozat a saját életedben, akkor is, ha minden megtörtént, és minden arra predesztinál.

– Hasonló helyzetekben mik voltak a saját fogódzóid?

– Gyerekként nem mersz, nem is gondolsz arra, hogy téged bántanak, nem szeretnek. Mai napig nehéz nekem kimondani például, hogy anyám nem szeretett. De ő magát sem szerette. Képtelen volt a szeretetre, de hát ha a nagyanyámra gondolsz, akiről meséltem az előbb, nem is csoda. Az első pont az volt, hogy egyáltalán kimondjam, hogy haragszom, mennyire fáj, és mennyire dühös vagyok rá, és amikor megtettem, az egy zokogás cunamit hozott. A másik kapaszkodó az volt, hogy megtanuljam, hogy ne mindig a sérült gyermek reagáljon bennem.

Korábban nagyon sok mindent elrontottam emiatt, mert a bennem élő kicsi gyermek vitt engem, aki ott ül és várja hogy megmentsék, szeressék. De a legnehezebb talán eljutni oda, hogy felismerd: ez a te felelősséged, ezzel neked kell dolgozni, és ne terheld rá mondjuk a párodra, a gyerekedre.

Ne szeresd túl például, amibe néha én beleestem. Én anyámmal függő viszonyban voltam, és nagyon hajlamos vagyok a függő viszonyra, a kapaszkodásra, az áldozati szerepre. Ha valaki pont azokat a pontokat érinti, még most is képes vagyok visszacsúszni, de már tudom, észreveszem, és visszatalálok az egyensúlyomhoz. Foglalkozni kell ezzel folyamatosan, hiszen ha te traumatizált vagy, akkor mindig traumatizált leszel. Ilyen és ehhez hasonló történetekből gyúrunk össze a Kondiban egy sorstörténetet arról, hogy így a XXI. században mi, erdélyi középkorú nők mit hordozunk magunkban.

– Novemberben járunk, ez olyan befeléfordulós, visszavonulós időszak. Hogy vagy te ezzel?

– Körülöttem, bennem nagyon sok minden lecsendesedett, és ilyenkor még tudatosabb nálam a befelé fordulás. Egyre több az önreflexió, a csend az életemben. Néha igényem van a visszavonulásra, máskor meg azt érzem, hogy befalnám az egész világot.

Névjegy: Fincziski Andrea Nagyváradon született, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen szerzett színészi oklevelet. Négy évig a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színháznál dolgozott, majd alapítása óta a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vezető színésze. Drámapedagógusi képesítéssel rendelkezik, és szociológiából mesterizett a budapesti Corvinus Egyetemen. Szalay Zsuzsanna pszichológussal női önismereti csoportokat vezetett több éven át. Jelenleg is Székelyudvarhelyen él, egy egyetemi hallgató fiú édesanyja.

Fotó: Beliczay László

korábban írtuk

Luiza Zan: A színpad az én Facebookom
Luiza Zan: A színpad az én Facebookom

Élt a pezsgő Amerikában, Bukarest pedig a szerelme volt: azt hitte, soha nem hagyja el a román fővárost. Most Sepsiszentgyörgy mellett lakik egy kis faluban, kutyája, macskája van, nagyobbik lányával hajnalonként a napfelkeltét csodálják, a kicsivel délután a tehenek kolompját hallgatják. Luiza Zan, Románia egyik legnépszerűbb jazz-énekesnője – bár soha nem gondolta volna – ízig-vérig vidéki lett. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. októberi lapszámában jelent meg.)